13.fejezet

Tudom, nem egy nagy cucc ez a blog, csak egy átlagos történet, egy még-átlagosabb lánytól, de attól még meg szeretnélek kérni titeket, hogy kommenteljetek valamit, hogy tudjam, mi van. Tudom, az előző fejezetnél azt mondtam, hogy nem fogom abbahagyni az írást, de ha így folytatjuk, akkor lehet, hogy megtörténik. Amikor elkezdtem írni, egy csomó ötletem volt, lelkes voltam, de mostanra alábbhagyott és van, amikor semmi kedvem sincsen befejezni a következő fejezetet vagy nincs ihlet. Nyár van, én meg egész nap itthon ülök, de mégse. Nem megy. Azért légyszi hagyjatok nekem 1-2 kommentet, mert Én tényleg nagyon örülnék neki...


Sose éreztem magam félősnek, de néha be kell látni, hogy még önmagunkat sem ismerjük teljesen. Ez történt velem is. Rájöttem, hogy az eddigi kemény csaj csak álca volt. Álarcot húztam az ijedős, érzékeny lány felé, aki csak egy kis törődésre, szeretetre vágyik egy olyan embertől, aki megvédi, ha baj van, aki megvigasztalja, ha szomorú, aki együtt nevet vele, aki egyszerűen csak egy jó barát és hűséges társ.
Este 11 körül járhatott, de a vihar még mindig nem akart megszűnni. Brandon elszórakoztatott minket, de Erick fáradtságra hivatkozva elvonult aludni, úgyhogy ketten maradtunk. Áram híján, a telefonunk gyér fényénél beszélgettünk tovább.
- Szóval, mi van azzal a lánnyal?- kérdeztem szemöldökömet húzogatva.
- Áá semmi különös. Jól van.- felelte zavartan.
- Jó, de kettőtökkel mi van?- próbáltam rávilágítani arra, amire igazából kíváncsi vagyok.
- Ja, hogy erre gondoltál. Miért nem ezzel kezdted? Összejöttünk.
Arcomon ezer wattos mosoly terült el, örültem Brandon-nak és Elizabeth-nek (időközben eszembe jutott a neve).
- És mikor mutatod be nekem?
- Amikor szeretnéd.- mondta kedvesen.
- Na, akkor mondjuk holnap.- vigyorogtam még mindig.
- Tökéletes, megbeszélem vele.
Egészen sokáig beszélgettünk, de reggel arra keltem, hogy a saját ágyamban fekszem, a szobát pedig bevilágítja a Nap fénye, így adva tudtomra, hogy eltűnt a vihar és újra jó idő lesz Londonban, ami ugye elég ritka, bár Én nem nagyon bántam.
Komótosan öltöztem fel, majd mentem el reggelizni, minden falatot egyenként megrágva és elgondolkozva az ízvilágon. Korán beértem a kávézóba, úgyhogy hamarabb be is álltam dolgozni.
Egészen fél 11-ig robotoltam. Unottan ücsörögtem a pult mögött, éppen nem jött senki az asztalaimhoz. Hirtelen fordítottam az éppen nyíló ajtó felé a fejemet, amikor megláttam a rajta belépő idegent, aki nem is annyira az. A gyönyörű, mogyoróbarna szemei csak úgy csillogtak, mint azon az estén. Magas, nyúlánk alakját hosszú farmer és egy fekete póló takarta, egyik kezében a telefonja, a másikban pedig könyvek. Lassan sétált az egyik szabad asztalhoz, én pedig bepánikoltam.
Vajon tudja, hogy ki vagyok? Emlékszik rám? Tudja, hogy itt dolgozok? Ezer ezeknél is kacifántosabb kérdés fordult meg a rákvörös fejemben, amikor is Sam termett mellettem.
- Nem látod, jöttek hozzád. Menj már.- lökdösött ki a pult mögül.
Na remek, ez kellett nekem.
- Nem tudnád te kiszolgálni?- kérdeztem a lánytól félénken, aki nemlegesen megrázta szőke fejét.
- Nem, megegyeztünk a múltkor, nem emlékszel?
Hatalmasat sóhajtva kezdtem lépkedni a 3-as asztal felé, ahova titokzatos megmentőm letelepedett, legnagyobb szerencsémre.
- Szia, mit hozhatok?- hangom halk volt, nem is voltam biztos benne, hogy meghallotta egyáltalán.
Felnézett rám és akkor találkozott a tekintetünk. Az övéből mindent le lehetett olvasni, meglepődött. Pár másodpercig hezitált, de nem fordította el a fejét.
- Egy kávét.- csendült fel mély, férfias hangja.
- Hozom.- siettem el.
Csigalassúsággal készítettem el a rendelt italt, nem volt semmi kedvem visszamenni hozzá, de végül ennek is eljött az ideje.
- Meghoztam a kávét.- tettem le elé a csészét és a kiskanalat, valamint a cukrot meg a tejet.
Visszasiettem a pult mögé és többet rá se néztem a fiúra, csak dolgoztam tovább.
2-kor a műszakom végéhez értem, szóval elmentem átöltözni, majd indulni készültem, de a szemem a még mindig a kávézóban ücsörgő megmentőmre tévedt. Ő talán nem ismert fel? Lehet, összekevertem valakivel. De nem, azt a szempárt lehetetlen összetéveszteni máséval.
Kisétáltam az ajtón, miközben elköszöntem a másik irányba induló Sam-től. Tettem vagy 10 métert, amikor ajtócsapódást hallottam magam mögül és hirtelen egy kezet éreztem a csuklóm köré fonódni
Ijedten kaptam hátra a fejem és akkor megint szembetalálkoztam azokkal a gyönyörű íriszekkel, amik most aggódással teli voltak.
- Minden rendben?- kérdezte higgadtan, de lehetett hallani a hangján, hogy ideges.
- Nem tudom, miről beszélsz.- feleltem halkan, miközben tekintetemmel a földet pásztáztam. Mintha bármi érdekes is lenne ott...
- Tudom, hogy tudod.- nézett rám komoran.
- Mit tudok?- akartam, hogy Ő mondja ki, bár nem tudom, miért.
- Most komolyan el kell mesélnem?- kelt ki magából.
Kicsit megijedtem a hirtelen kirohanása, meg a hangerőváltás miatt, de egy-két másodperc után úgymond "felébredtem" és visszatért a tudatlant játszó énem, ráztam a fejem, miszerint nem kell, mert nem érdekel.
- Én lépek.- intettem idétlenül, miközben megfordultam.
 Határozott lépésekkel indultam hazafelé a hűvös londoni időben. Mentem vagy 8 métert, aztán sunyiban visszanéztem, hátha ott van még a megmentőm. Nem volt ott. Csalódottságot véltem felfedezni magamban, legbelül, amiért nem jött utánam és ölelt meg. Nem értem, miért kellett volna megölelnie? Normális vagyok vagy már teljesen bekattantam? Hiszen semmi közünk egymáshoz, végül is csak megmentett egy szörnyű élménytől, ami valószínűleg az életem hátralevő részére rányomta volna a bélyeget. A tudat, hogy ezek után lehet, hogy nem érdeklem, szívni kezdte a véremet. Éreztem, hogy elgyengülök, de nem álltam meg, indulatosan meneteltem a lakásunk felé, ahol végre egyedül lehetek. Mint most, csak ott senki sem lát.
Mint akit üldöznek, olyan gyorsasággal ugrottam be a bejárati ajtón, majd dobtam el a cipőmet. A táskámat elhajítottam a kanapé felé, ki tudja, hol ért földet. Teli dühvel és csalódottsággal ültem le a kanapéra, majd hátradőltem. Csak feküdtem és nem csináltam semmit, nem is gondolkoztam, kitakarítottam az elmémet.Mi értelme van itt lennem? Érdekli az embereket, hogy mi van velem? Nem hiszem. Biztos szívesen látnának engem a föld alatt vagy esetleg egy koporsóban feküdni. Hirtelen ötlettől vezérelve indultam meg a fürdőszoba felé, ahol egyenesen a mosdó feletti kis szekrényben lévő borotvapenge után kezdtem kutatni. Hamar megleltem a keresett tárgyat, majd bevillant egy kép. Ha most megteszem, akkor a többi embernek jobb lesz. Ők a fontosak, nem én. Ők megérdemlik az életet, én viszont csak egy kis senki vagyok.
Lenéztem a csuklómra és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha végighúznám rajta az éles fegyvernek minősülő pengét. Lehet, hogy minden megoldódna, de az is lehet, hogy csak még nagyobb galibát okoznék. Kinek kell ez? Egy jól irányzott vágás és vége mindennek.

Bloglovin'

Sziasztok!

Kövessétek a blogomat Bloglovin'-on. :)

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/8567721/?claim=d6crdtap8b5">Follow my blog with Bloglovin</a>

12.fejezet

Mint láthatjátok, nyitottam egy új címkét felül, ahova beraktam a blogom ELSŐ, MÁSODIK ÉS HARMADIK DÍJÁT! Ezúton is szeretném megköszönni Dreamer-nek, Fruzsinak és Sárinak. Nagyon sokat jelent ez nekem, mert tudom, hogy van, akinek tetszik, amit csinálok és ez hihetetlenül boldoggá tesz. Nagyon szépen köszönöm még a 6 rendszeres olvasót is. Eszem ágában sincs abbahagyni, folytatom, ameddig csak tudom.xx

Rövid és tartalmas beszélgetésem alatt Daviddel (amiben én amúgy meg sem szólaltam), nem sok kedvem volt semmihez, egyszerűen hulla voltam, csak haza akartam menni és aludni. Túl sok volt a történés. Amint kiléptem a csengettyűvel felszerelt ajtón, a vihar szele csapta meg az arcomat. Csúnya, sötét felhők lepték el az eget, eltorlaszolva a Nap fényének útját. Benyomtam a zenelejátszómat, majd gyorsítottam a lépteimen, nem akartam megvárni, hogy elkapjon a zuhi.
Valami lassú, depressziós, altató jellegű számnak a szövegét próbáltam értelmezni, amikor hazaértem. Lomhán pakoltam le a cuccaimat, majd elkurjantottam magamat.
- Megjöttem.
Amint kimondtam, egy hatalmasat dörgött odakint, mire összerezzentem. Sose szerettem a viharokat, mindig féltem tőlük. Egyszerűen irritált a hangja, a tudat, hogy bárkit, aki az utcán járkál ilyen zord időben, megcsaphat a villám és akár bele is halhat. Nem, ez nekem túl sok volt.
Az egész lakásban égtek a villanyok. Erick-kel hasonló a véleményünk. Szóval, bent olyan volt minden, mintha a Nap költözött volna hozzánk, konkrétan az éjjeliszekrényeken lévő lámpák és a zseblámpák is égtek. Valószínűleg a világűrből is lehetett látni minket, nem csodálkoztam volna akkor se, ha kaptunk volna e-mailben egy képet az űrből rólunk, ezzel a felirattal:

A Föld büszkeségei, avagy hogyan használjuk fel fél UK energiáját egy éjszaka alatt.

Egyáltalán nem biztató. Miután meggyőződtem róla, hogy öcsém a szobájában gépezik, én is leültem a TV elé, mert tudtam, hogy nem jönne álom a szememre ilyen időben. Kerestem egy megfelelő csatornát és elkezdtem nézni a filmet, amit éppen adtak. Valami horror. Hurrá. Szóval nézem és éppen annál a résznél tartottam, amikor a félős csaj megy a hosszú folyosón, a folyosó végén egy nagy, repedezett, a szétesés szélén álló ajtó. Idegesítően lassan nyúlt a kislány a rozsdásodó kilincs felé. Szörnyen drukkoltam neki, hogy végre sikerüljön kinyitni a nyomorult ajtót, már szinte izgatott voltam. És végre megvan. A kiscsaj bement a szobába és a halálra rémült fejét mutatták, amikor rohadt nagyot dörgött az ég. A félelmem megjött, az áram meg elment. Na remek. Sötét van, vihar van, nem tudom, hogy hol vannak a gyertyák, a zseblámpák. Ja igen, közben lekapcsoltam őket, hogy ne égjenek feleslegesen. Egyéb ötlet híján a telefonommal világítottam körbe a helyiséget és kerestem a céleszközöket, amik fényt bocsátanak ki és nem kell vakoskodnom.

Erick halk szitkozódását hallottam valamerről, valószínűleg a szobájából, mert félbeszakították a nagyon fontos tevékenységét. Hangosan közeledett felém.

- Katieeee!- nyávogott.- Mikor fog visszajönni az áram?

- Mit tudom én. Nem vagyok se villanyszerelő, se időjárás jelentő.- puffogtam.
- Jó, csak kérdeztem, mert félbe kellett hagynom a...- kezdte volna el magyarázni, hogy milyen hihetetlenül fontos dolgot csinált, mielőtt elment az áram, de félbeszakítottam.
- Rendben, de ez engem most nem nagyon érdekel, van elég bajom nélküled is.- dühöngtem.
Erick elgondolkozott egy pillanatra, valószínűleg a lehetséges reakcióimat vette sorra, majd vállat vont és lendületesen megölelt. Ezt szeretem az öcsémben. Az ölelése nyugtató hatással volt rám minden egyes alkalommal. Sose vitte túlzásba az érzelgősködést, mindig akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá és akkor ment, amikor érezte, hogy elég. Így volt ez a mostani alkalommal is.
Érezte, hogy nekem ez már kicsit sok, úgyhogy elengedett, de még egyszer megszorította a kezemet.
- Nyugi, csak vihar.- suttogta.
- Tudom.- suttogtam vissza.
Mintha bárki is hallhatna minket. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, hallottam, hogy kinyitódik a bejárati ajtó. Kisebb szívroham tört rám, úgyhogy megfogtam a hozzám legközelebb lévő céleszközt, amivel agyonverhetek bárkit, majd megragadtam Erick karját és halkan kezdtük kiosonni. Már éppen a bejárat melletti vékony falnál álltunk, ütésre emeltem a jobb kezemet, amivel fogtam egy cipőkanalat. Az volt a legközelebb, na.
Szívem a torkomban dobogott, attól féltem, hogy a betörőnk meghallja a szívdobogásomat és támad. Szóval majdnem lendítettem a kezemet, amikor hirtelen visszajött az áram, minden kivilágosodott és szemben találtam magam a meglepődött Brandonnal. A megkönnyebbülés úgy futott végig rajtam, mint az áramütés. Ironikus. Haha.
- Hát te meg mi a frászt csinálsz?- üvöltöttem rá.
- Há-át csak át akartam jönni és és nyitva volt az ajtó, úgyhogy gondoltam...- dadogott.
- Csőőő Brandon.- üdvözölte öcsém a váratlanul érkező vendégünket.
- Hali. Mi újság?- kérdezte lazán és már nyoma se volt az előbbi ijedtségének.
- Semmi extra, Katie ideges a vihar miatt, az áramszünet miatt, a betörő miatt, aki ugye te vagy és most próbálja feldolgozni a történteket.- magyarázott Erick.
Rám mutogatott, jelezve, hogy hagyjon egy kicsit, nekem idő kell. Igaza volt, 1-2 perc elteltével utánuk mentem a konyhába, mert hát persze, hogy ott kötöttek ki, hol máshol?
- Mi szél fújt erre?- kérdeztem, miközben magamban vihogtam a poénomon, mert kint a vihar mellé még orkán erejű szélfúvások is társultak.
- Gondoltam megnézlek titeket.- mondta kedvesen.
- És miért is nem szóltál?
- Meglepetésnek szántam, de nem számítottam rá, hogy esni fog. Meg dörögni. Meg villámlani.- gondolkozott el.
- Ja jól van.- hagytam rá.
Még egy ideig beszélgettünk, mindenféle téma szóba került, nem ragadtunk le egy dolognál sokáig, hamar továbbléptünk. Bárcsak az életben is ilyen könnyű lenne továbblépni. Még mindig pityergek esténként Anya halála miatt, Erick letartóztatása miatt, a támadás miatt, amiatt, hogy elveszíthetem. Előtte erősnek mutatom magam, nem szabad látnia, hogy lassan, de biztosan összeroppanok belülről. Felfal a félelem. Eddig nem is tudtam, hogy ekkora ereje van felettem. Korán kellett felnőnöm, ebből adódik, hogy komolyabb vagyok az átlagnál, sokkal több a stressz, sokkal nagyobb a felelősség, ami a vállaimat nyomja. Megszoktam, hogy én irányítok, de most nem így van. A félelem irányít engem.

11.fejezet

Álmomban újra láttam. Láttam azt a gyönyörű arcot. Olyan közel volt, mégis elérhetetlennek tűnt. Nem tudtam megérinteni, pedig akartam, nagyon is. Talán túlságosan. Teljes erőmmel azon voltam, hogy csak egyetlen egyszer hozzáérjek, érezzem bőre melegségét, a belőle áradó szépséget, a nyugalmat. Aztán hirtelen felriadtam. Először nem értettem, mi vetett véget az álmomnak, éppen akkor, amikor majdnem megvolt. Kicsit kellett gondolkodnom, hogy honnan jöhet a zene, mire rájöttem, hogy a telefonom.
- Szia Katie!
- Szia Peter!- szóltam bele álmosan.
- Felébresztettelek?- kérdezte meglepődve.
- Igen, de mindegy, mi újság?
- Fél 3 van, Katie. Jó, szóval Erick hazamehet.- mondta ki, nekem pedig egy erős megkönnyebbülés futott végig a testemen.
- Mikor?
- Amikor érte jössz.
- Rohanok.- mondtam, majd lecsaptam a telefont.
Rekordsebességgel öltöztem fel, mosakodtam és reggeliztem meg, majd el is indultam a rendőrőrs felé. Futottam, szóval hamar odaértem. Mindenkinek sietve köszöntem, most nem ők érdekeltek. Szinte felrepültem Peter irodájáig, berontottam és majdnem sikerült eltörnöm az ajtót. Ez az én formám. Peter az ablaknál állt, Erick meg Peter forgós székében ült és forgott. Jobbra, balra, majd amikor elszédült, újból jobbra.
- Megjöttem.- kiáltottam boldogan.
Erick felém fordult, felállt, felém rohant és én ölelő karjaimba zártam. Nem tudott betelni vele, nem akart elengedni, de én se.
- A nő felismerte a srácot és bevallotta, hogy csak azért mondta, hogy Erick volt az, mert megijedt. Azt nem tudta elmondani, hogy mitől, nem hiszem, hogy ettől a gyerektől.- mutatott szórakozottan az öcsémre.
- De legalább vége. És Bennel mi lesz?- kérdeztem.
- Még nem lehet tudni.
- Rendben, köszönünk szépen mindent Peter.- öleltem meg családunk régi barátját, majd elindultunk.
Egy ideig csendben mentünk egymást átkarolva, de én nem bírtam ezt és megtörtem a szótlanságot.
- Na mit akarsz csinálni?- kérdeztem
- Hazamenni és aludni.- nézett rám, majd elnevettem magam.
- Ennyi? Semmi extra kívánság? Pedig szerintem elmehettünk volna a vidámparkba. Úgyis ránk férne.- tettettem szomorúságot.
- Vidámpark? Talán kibírná még egy kicsit alvás nélkül, de nem tudom.- gondolkozott viccesen Erick.
- Jól van, akkor nyomás.
Megvettük a belépőjegyeket, amik mit ne mondjak, elég drágák. Jó, most az egyszer mindegy, hiszen ,,ünneplünk."
A nap hátralevő részében azt csináltuk, amit Erick akart. Felültünk az óriáskerékre, a forgós szarra, amitől majdnem hánynom kellett, meglátogattuk a kísértetházat, a hullámvasutat, a többi pörgős izét, egyszóval mindent kipróbáltunk. Aztán elmentünk enni a Nando's-ba, mert az Erick kedvenc étterme. Estére hullafáradtan estünk be az ajtón. Mind a ketten elvonultunk a privát lakrészünkbe, ahol megfürödtünk, átöltöztünk pizsibe, majd bebújtunk az ágyunkba aludni., mert nekem holnap munka van, Ericknek meg.. neki semmi, csak szimplán fáradt.

*másnap*
Reggel az ébresztőórámra keltem. Nagyon lassan álltam fel az ágyamból, majd felhúztam a redőnyt és beengedtem a rajta kopogtató napsugarakat, hogy körbetáncolják a szobámat. Egy ideig néztem a megvilágított helyiséget, majd úgy döntöttem, hogy mennem kéne, mert el fogok késni a második hetemen.
Gyorsan elkészültem, majd indultam is. Bent már várt rám Sam. Vidáman köszöntött.
- Hellobello, Katie! Mi újság? Milyen volt a hétvégéd?
- Szia, Sam. Egész jó.- mosolyodtam el halványan.
Próbáltam elrejteni azt, ami belülről egyszerűen felfalt engem. Tönkretesz a tudat, hogy nem beszélhetek senkinek arról az éjszakáról. A jó és a rossz részéről sem. Volt egyáltalán jó része? Persze, a srác. Annyi.
Valamilyen különös okból kifolyólag ma ingerültebb voltam, mint általában. Nekimentem egy vendégnek, elkezdett velem üvöltözni, én meg visszaszóltam neki, hogyha annyira zavarja, akkor menjen arrébb és ezt nem túl kedvesen, mire a csávó kérte a Vevők könyvét, mert panaszt szeretne tenni. Aztán volt egy másik vendék, akire ráborítottam egy szendvicset, volt egy harmadik, akire csak úgy ok nélkül ráordítottam és még sorolhatnám. Tudhattam volna, hogy műszak végén privát találkám lesz Daviddel. Az irodájában várt.
- Katie mi van veled? Szörnyen bunkó voltál egész nap.- tért rá a lényegre.
- Nem tudom, nem vagyok valami jó formában.- sütöttem le a szememet.
- Hát azt látom. Mit csináljak veled?- töprengett, nekem meg tágra nyíltak a szemeim.
- Semmit?- kérdeztem félénken.
Na ennyi kellett az amúgy nyugodt főnökömnek, most kikelt magából. Lehet, nem szereti, ha visszabeszélnek neki.
- Hogy lehetsz ennyire hálátlan? Nagylelkűen munkát adok neked, hagyom, hogy a legjobb műszakot kapd meg, segítettem neked, erre ez a köszönet? Ez volt az első húzásod, még kettő és repülsz. Értetted? Na tűnés.- üvöltött rám és komolyan mondom éreztem az arcomon a rám fröcskölt nyálát. Fúj.
Fapofával kisunnyogtam a szobából és rohantam is haza, nehogy eljátsszam gyorsan a maradék két húzásomat és kirúgjanak. A második héten. Jézusom, csak én lehetek akkora béna, hogy a munkanélküliség után meg a munkanélküliség szélén állok. Nem tudjuk majd fizetni a lakbért, az utcára kerülünk, nem lesz mit ennünk, koldulnunk kell majd, a vicces fiatalok levideóznak és felraknak a YouTube-ra, hadd röhögjön a jó nép és a legrosszabb, amit nem élnék túl, hogy elvehetik tőlem Ericket. Ebbe még belegondolni is szörnyű, úgyhogy mostantól azon leszek, hogy semmi probléma ne legyen rám. Szükségem van az Öcsémre. Ő a mindenem.

10.fejezet

Meglepődve fordultam a hirtelen jött idegen felé, nem számítottam rá, hogy bárki is meghallja a segítségkérésemet. Velem egy időben támadóm is elfordította a fejét a hang felé, végigmérte a srácot, majd egyszerűen kiröhögte és folytatta tovább a testem felkutatását. Próbáltam ellenállni, de még mindig fogta a kezemet, a lábaimra pedig ráült, úgyhogy nehezen sikerült. Kiabáltam, ahogy csak tudtam, hogy titokzatos segítőm nehogy itt hagyjon ezzel az őrülttel.
A sikátor eleje felől lábdobogást hallottam, majd megkocogtatták az elmeháborodott pasi vállát. Mintha csak szívességet tenne, odafordult, de egyből kapott egy jobb horgot. Ott ült felettem és fogta az arcát, mert hát pofán ütötték. Miután kicsodálkozta magát, felállt rólam és lendítette a kezét a srácnak, de ő résen volt és kivédte. Ő következett, megint egy jobb horog. Majd még egy. A pasi kezdett bedühödni, látszott rajta, hogy ideges.
- Te kis buzi, velem kötekedsz?- üvöltött rá.
- Igen. Egy olyannal, aki egy fiatal lányt akart megerőszakolni. Megérdemelsz minden ütést.- mondta halál nyugodt hangon, majd hasba vágta.
A támadóm a földre rogyott és a hasát fogta.
- Átrendezem az arcodat, te nyomorék.
A férfi felállt, megindult a védőangyalom felé és egy hatalmasat ütött rá. Egyből felrepedt a szemöldöke. A szám elé kaptam a kezem, még mindig a sokk hatása alatt álltam. Miattam verekszik két hím nemű egyed. Hirtelen egy ütést éreztem a lábamon, odakaptam a fejem és láttam, hogy egy telefon volt az.
- Hívd a rendőrséget!- utasított a srác.
Nem kellett nekem többször mondani, egyből tárcsáztam a számot, ami valószínűleg a stressz miatt, egyből eszembe jutott. Felvették és én elmondtam, hogy hol vagyok kb, mi történik és megkértem, hogy siessenek, mert szét fogják verni egymást.
Egyre jobban püfölték egymást és én nem tudtam semmit sem tenni. Csak ültem felhúzott lábakkal és sírtam.
10 percen belül megérkeztek a rendőrök, de a két hím még mindig verekedett. 3-an jöttek, kettő közülük odarohant a verekedőkhöz, hogy szétszedjék őket, a harmadik, aki nő volt, felém jött egy takaróval a kezében. Segített felállni és rám terítette a pokrócot.
- Jól van?- kérdezte kedvesen.
- Megvagyok.- szipogtam.
Mind a ketten a 4 férfira pillantottunk. A támadómat megbilincselték és bedugták a járőrautóba, majd a rendőrök is beszálltak utána és elhajtottak. A srác, aki megvédett, engem nézett. Horzsolások látszódtak az arcán, amit megvilágított a Hold fénye. Angyali arca volt. Látszott rajta a törődés és ez jól esett. Éppen szólni akartam, de megelőzött.
- Nem kell megköszönnöd.- mondta csendesen, de határozottan.
Biccentett egyet, megfordult és elsétált. Ott álltam kővé fagyva az éjszaka közepén, sírógörccsel küszködve és utána akartam menni, de nem tettem. A lábam nem engedett. Az az arc. Sose fogom elfelejteni, hogy mennyire szép volt. A barna haját, a még barnább szemeit, amik világítottak a sötétben, a telt, rózsaszín ajkait és azt, amit tett.
Nem sokat gondolkodtam, rögtön elindultam hazafelé. Összeszedtem a cuccaimat, magamra kaptam, a telefonomat felvettem és zsebre vágtam. Nagyon gyorsan mentem, majdnem rohantam. Az a hely, ahonnan eddig menekülni akartam, most a védelmet jelenti. Szedtem a lábaimat és mentem, amerre emlékeztem. Szerencsére nem volt téves semmilyen megérzésem, elég hamar hazaértem. Meg is lepődtem, hogy nem is voltam annyira messzire a háztól és ennek kifejezetten örültem.
Beestem az ajtón, de szó szerint. A fáradtságtól egyből összeestem, az ágyamig se jutottam el. 

*reggel 12 óra*
Szörnyű fejfájás volt az álmaim megzavarója, a padlón feküdtem. Úgy tűnik nem álmodtam az egészet. Tényleg meg akartak erőszakolni.
Mintha valaki fejbe vágott volna, úgy tört rám a felismerés. ENGEM MEG AKARTAK ERŐSZAKOLNI. Sírógörcs tört rám, a mai nap már sokadszor. Csak ültem, felhúzott térdekkel és sírtam. Sírtam a szégyen, a düh, a tehetetlenség, a szomorúság, a szánalom és még sok más miatt. Hogy történhetett ez? Miért pont velem? Miért akkor, amikor Erick nincs itthon? Nem mondhatok senkinek semmit. Nem szabad pánikban esnem se nekem, se másnak. Van elég bajunk enélkül is.
Hirtelen magam előtt láttam azokat a gyönyörű barna szemeket, amiket megvilágított a Hold fénye és olyan szép volt. Megtöröltem a felpuffadt arcomat, majd megpróbáltam felállni és enni valamit, mert sápadtnak éreztem magamat. Megnéztem a tükörképemet és igazam volt. Egy meggyötört, összetört, boldogtalan lány nézett rám vissza és egyáltalán nem tetszett. Kicsoszogtam a konyhába és szereztem valami könnyű kaját, ami most lemegy a torkomon. Miután ezzel kész lettem, gondoltam rendbe szedem magam, mert nem pálya, hogy így nézek ki, azok után se, ami történt velem, úgyhogy megfürödtem, direkt fürödtem, nem zuhanyoztam. Kiáztattam fáradt végtagjaimat és lemostam magamról annak a gusztustalan férfinak az érintését, amitől még a hideg is kiráz. Vagy másfél órát ültem a kádban és majdnem bealudtam, bár nem lett volna szerencsés, ha belefulladok. Szóval kimásztam, megszárítottam a hajamat, magamra kaptam valami otthoni cuccot, mert nem gondoltam, hogy megyek bárhová is, úgyhogy a smink lemaradt.
A tükörképem egész emberinek nézett ki, lehet tartanom kéne magam ehhez. Lementem a nappaliba, benyomtam a TV-t és keresni akartam valami elfogadható és nézhető műsort, de nem volt semmi. Gondoltam egyet és végül beraktam egy DVD-t, név szerint a Harry Potter és a Titkok Kamráját. Ez az egyik kedvenc filmem a többi HP mellett ugyebár. Már vagy 86 ezerszer láttam, de nem lehet megunni, egyszerűen nem megy. Szóval elkezdtem nézni és nem aludtam be rajta, pedig hihetetlenül fáradt voltam.
Éppen volt annyi erőm, hogy felnézzek Twitterre. Szokás szerint nem történt semmi különös, visszakövettem pár embert, olvasgattam mások tweetjeit arról, hogy mennyire unják magukat, nincs kedvük semmihez, éhesek, esetleg esik az eső. Londonban nem meglepő az utóbbi, nem értem, miért akadnak fenn olyan kis apróságokon, mint eső. Jó, mondjuk nyár van, de akkor is, ez Angliához tartozik. Egy csomagban járnak. Anglia gyönyörű hely, nagyon sok látványossággal, de a időjárás is hozzá tartozik, akár jó, akár nem. És én most az időjárási viszonyokról gondolkozok. Lehet tényleg aludnom kéne még egy kicsit, mert hulla leszek holnapra.
Elsétáltam a szobámba, de előbb kulcsra zártam a bejárati ajtót, a biztonság kedvéért. Sose lehet tudni, mikor akar valaki megtámadni.

9.fejezet

Nem sokat aludtam, max 2 órát, aztán felkeltem és az éjszaka további részében forgolódtam. A manók, akik az álmot hozzák, nem akartak meglátogatni engem és ezért kifejezetten haragszom rájuk. Pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne egy kis pihenésre. Ehelyett pedig azt játszom, hogy lelököm magamról a takarót, lenyúlok érte a földre, visszahúzom, majd újból lerúgom. Sokkal jobban figyeltem a légzésemre, arra, hogy a nyelvem nem talál kellemes pozíciót magának, hogy minden nyelésnél fura hangot hallok és egyfolytában látom az orromat. Pedig sötét volt.
Kb. 3 óra múlva meguntam és felkeltem. Bár ötletem nem volt, hogy mit fogok csinálni, de felöltöztem. Felvettem egy farmert, egy pulcsit meg a tornacipőmet, bezártam a bejárati ajtót és mentem, amerre a lábam vitt. Nem nagyon érdekelt semmi. A telefonom volt egyedül nálam, az is lenémítva. Nem akartam senkivel se beszélni, kivéve, ha a hívást a Rendőrség kezdeményezi és azt mondják, hogy Erick hazajöhet, a nő felismerte Bent. Addig viszont senki se keressen.
Szóval mentem, amerre gondoltam, hogy jó. A sarkon túl jobbra, aztán balra, megint balra, aztán újból jobbra. Néztem a kivilágított London éjszakai fényeit, hiszen csak éjjel 1 óra volt. Nem sok ember járt az utcákon, elvétve haladt el mellettem egy-egy kocsi, gondolom szórakoztak és most tartanak haza. Én meg bolond vagyok és minél távolabb akarok kerülni az otthonomtól, ami emlékeket hordoz.
Nem tudom mennyi ideig sétálhattam, de lehetett vagy fél óra. Elértem egy játszótérhez. Olyan kihalt volt éjszaka, a gyerekek nélkül. Napfényben nem tűnik ijesztőnek, de így. Inkább elkerültem volna, de nem akartam gyávának tűnni. Nem tudom, hogy ki előtt, hiszen nem járt arra senki. Leginkább magamnak akartam bebizonyítani, hogy igenis erős vagyok, nem riadok vissza egy hintától, szóval megindultam felé, majd ráültem. Lassan lökdösni kezdtem, csikorgó hangokat adott ki, amitől kicsit megijedtem, de csak egy pillanatra, egyből elszállt a félelmem. Tovább löktem magamat a lábammal, nagyon magasra felszálltam. Szabadnak éreztem magamat és repültem. Repültem a csillagok felé, oda, ahol a legnagyobb álmaim is valóra válhatnak. A gravitáció sajnos visszahúzott a földre, úgyhogy újra meglöktem magamat, fel az ég felé, majd megint vissza, de valami megállított.
Kisebb szívbaj jött rám, amikor lassan hátrafordultam és szembe találtam magamat egy rondán vigyorgó, a harmincas éveiben járó, kopasz férfival. Hihetetlenül gyorsan ugrottam le a hintáról és kezdtem el futni a játszótér kapuja felé. Az adrenalin gyorsan kezdett keringeni bennem, úgy éreztem, hogy simán le tudnám futni a maratont, pedig amúgy ez a sport nem az erősségem. Szóval rohadtul megijedtem, sírni akartam, de rájöttem, hogy nem lenne helyes, ha gyengének mutatnám magamat ezelőtt az ember előtt. Csak futottam.
Mögülem léptek zaja hallatszott. A pasi követ engem, sőt rohan utánam. Nem lesz ez így jó. Befordultam a sarkon, hátha ezzel lerázom támadómat, de nem sikerült, visszanéztem és láttam, még mindig a nyomomban van. Rohantam tovább, nem tudtam, hogy merre megyek, lehet, hogy már el is hagytam Londont, de a csávó nem akart tágítani, fáradhatatlanul futott. Engem sem kellett félteni. Futás közben próbáltam visszaemlékezni a judo órákra, amiken még 13 évesen vettem részt. Nem sok minden jutott eszembe, sőt, szinte semmi.
Befordultam egy kis utcába, hátha így sikerül elmenekülnöm. Az utca szűk volt, max 3 ember fért volna el egymás mellett. Hosszú ideig rohantam, majd beleütköztem egy kapuba.
- A fenébe.- szitkozódtam, madj gondoltam egyet és megpróbáltam felmászni rá, hátha nem jön utánam.
Nem sokáig jutottam, sose voltam jó a mászásban. Támadóm egyből beért engem, megmarkolta a lábamat, majd húzni kezdte. Elkezdtem kapálózni, hátha sikerül leráznom magamról, de nem jött be. Egy határozott mozdulattal megrántott, én meg szépen lezúgtam másfél méter magasról, éppen seggre. A férfi fölém tornyosult, majd elkezdett tapogatni, először a zsebeimet.
- Ne merjen hozzám érni, most azonnal engedjen el.- kiabáltam kétségbeesve.
Rám se hederített, felnézett, vigyorgott, majd újból nekiesett a testem átkutatásának. Sikítottam, rúg-kapálóztam, kiabáltam. Kétségbe voltam esve, nem volt semmi tervem, hogy szabadulhatnék meg ettől a ronda embertől. Hagytam, hogy folytassa, amit elkezdett. Lehet, hogyha megtalálja azt, amit keres, akkor elenged és békén hagy. Odaadtam neki a telefonomat, amit nagy nehezen kiszedtem a pulcsim zsebéből. Átnyújtottam neki és elvágta jó messzire tőlem. Aha, szóval nem rabolni akar. Jézus isten. Olyan erővel tört rám a felismerés, hogy megint sírógörcsöt kaptam.
- Ne, kérem ne. Hagyjon békén.- zokogtam erőtlen hangon.
Teljesen kimerített a futás és ez csak most jött ki rajtam. Tovább tapogatott, majd szépen lassan elkezdte lehámozni rólam a ruháimat. Megint megpróbálkoztam a szabadulással, de a kísérletem kudarcba fulladt, mert a férfi leszorított a földre. A nadrágom az egyik lábamról már lógott, majd egy határozott mozdulattal lerántotta a másik lábamról is. Alsóneműben, szétsírt szemekkel, egy pedofillal magam felett feküdtem a hideg aszfalton.
Újból sikítottam, hátha meghallja valaki, de ekkor megszólalt a férfi.
- Na, csendesebben csillagom, még a végén észre fognak venni.- mondta idegtépően nyugodt hangon, majd befogta a számat.
Abban a pillanatban, ahogy mocskos keze ajkaimhoz ért, beleharaptam és nem engedtem. Azt akartam, hogy fájjon neki. Nagyon. Felkiálltott.
- Ribanc.- mondta dühösen, majd egy hatalmas pofon csattant az arcomon.- Most megtanulod, miért kell rendesen viselkedni.
Kezei a pulcsimra csúsztak. Utasított, hogy emeljem fel a kezem, de én ellenálltam. Ellenálltam, pedig tudtam, hogy mi fog következni. Csattant a második pofon is. Sírva kérleltem, hogy fejezze be, de nem lágyult, kezei a mellemhez tapadtak, amit csak a melltartó védett meg kiéhezett szemei elől.
Megint kiabáltam, egyre hangosabban sikítottam, de semmi. Mi van az emberekkel, nem jár erre senki? Pont, amikor szükségem lenne valakire.
Abban a pillanatban, amikor az alsóneműmet is lejjebb akarta húzni, megjelent valaki a sikátor elején és határozottan rákiabált a támadómra.
- Most azonnal engedje el!

8.fejezet

Sziasztok! Mint láthatjátok, a blogom bővült egy "Olvasóim" modullal, szóval nyugodtan iratkozz fel, ha olvasod a történetemet, mert szeretném tudni, hogy kik ezek az emberek. Valamint szeretném kérni, hogy kommenteljetek vagy valahogy jelezzétek, hogy tetszik-e, amit csinálok, mert nekem ez egy kicsit sötétben tapogatózás, hiszen nem tudom, mi a véleményetek, mi a jó benne, vagy mi a rossz. Ha nem mondjátok, nem tudok változtatni.:( Remélem segítetek nekem egy kicsit ebben. Nem szövegelek tovább, itt a 8.fejezet. Jó olvasást! :)

Hazafelé tartottam, délután 2 óra. Gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék, végül arra jutottam, hogy jobb lesz, ha otthon maradok. Nem tudnék önfeledten mosolyogni, mint máskor. Hiányzik valaki. Nagyon.
Szóval hazaérve ledobtam magam a kanapéra és ültem a csendben. Csak az utcáról beszűrődő autóriasztók hangja hallatszott és néha-néha a kutyák ugatva jelezték, hogy vendég érkezett a házhoz. A gazda ajtót nyitott, csitítgatta a kutyát, hátha megnyugszik és nem akarja széttépni az érkezőt. Aztán ott voltak még az autók fékjének csikorgó hangja, hogy én azt mennyire utálom. Annyira dobhártyaszaggató tud lenni. A sofőröknek nincs pénze megjavíttatni, hiszen nagyon drága. Nekem se lenne. Erről jut eszembe, fel kéne hívni Brandont, hogy mi van a kocsisztorival. Szerintem a szerencsétlen szót rólam mintázták. Tárcsáztam a számot, kicsöngött, majd pár pillanat múlva fel is vette.
- Szia Katie. Mi újság?- hallottam Brandon hangját a vonal túlsó végéről.
- Szia, hát elég ramatyul vagyok.- válaszoltam a kérdésre.- Veled?
- Velem semmi különös. Még mindig az autóm miatt? Mondtam már, hogy nem baj, úgyis ilyesmi lett volna a sorsa.- mondta kedvesen.
Elmosolyodtam.
- Nem, már nem. Erickkel van baj.- hangom erőtlen és halk volt.
- Miért? Mi történt?- kezdett aggódni egyből.
- Át tudsz jönni? Nem telefontéma.
- 10 perc- majd letette.
Gondoltam addig eszek valamit, mert csak nem ér ide olyan gyorsan. Kisétáltam a konyhába, előkapartam a szendvics hozzávalóit, majd szépen sorban összeraktam. Beleharaptam és rájöttem, hogy valami hiányzik belőle. Törtem a buksimat, hogy mit hagyhattam ki. Annyira hiányérzetem volt, de nem tudtam, hogy mitől. Nem ugrott be semmi. Mint eddig mindig, most is úgy készítettem el a szendvicsemet, ahogy szoktam. Többször is átgondoltam, majd azt vettem észre, hogy egy könnycsepp folyik végig arcomon.
Gyorsan letöröltem, mert abban a pillanatban csengettek. Rohantam ajtót nyitni. Beljebb tessékeltem Brandont, majd bementünk a nappaliba. Az ablakhoz sétáltam, hogy elhúzzam a függönyt, de kinéztem az ablakon és eltátottam a számat. Na azt tudni kell, hogy egy emeletes társasházban élünk Erickkel, szóval nincs kert, emelet meg ilyenek. Szóval az ablakból pont ráláttam a vadonatúj kék autóra, ami a kapu előtt parkolt.
- Ez a tiéd?- mutattam a kocsira, majd hatalmas szemekkel néztem a srácra.
- Aha, elég cool, nem?- kérdezte vigyorogva.
- Honnan van?- kérdeztem még mindig csodálkozva.
- Emlékszel, amikor mondtam, hogy úgyis új autót akarok venni?- bólogattam.- Na ezt a kicsikét választottam.
- Húú.- ennyi jött ki a számon.
Nem tudtam rá mit mondani, nagyon szép autó. Mint utólag megtudtam, ez egy Ford Mustang GT 500. Komolyan jól néz ki.
- Na szóval. Mi van Erickkel?- tért vissza az eredeti témához.
Nagyot sóhajtottam, majd mindent szépen az elejétől kezdve elmeséltem neki. A boltot, Bent, a lopást, a leütött nőt, a rendőrséget, az agyrázkódást, a vádolást, a letartóztatást, a bilincset, a kihallgatószobát, Erick állapotát, az én állapotomat, az ölelését. A történetem végére érve hihetetlenül fáradtnak és meggyötörtnek éreztem magam, pedig nem is engem tartóztattak le. Most már rájöttem, hogy milyen azoknak az embereknek, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. Eddig mindig úgy voltam vele, hogy biztos rossz nekik, de nem sose gondoltam volna, hogy ennyire. Mondandóm befejeztével csönd lett, csupán a falióra kattogott minden egyes másodpercben. Amúgy ez nem kínos csend volt. Inkább gondolkozós. Pár percig ülhettünk így, aztán Brandon megtörte.
- Erre nem tudok mit mondani. Nagyon sajnálom.- ölelt magához, ami nekem most többet jelentett minden szónál.
Ebben is nagyon sok érzelem volt, de nem olyanok, mint Erickében. Törődés, együttérzés, vigasz. Legfőképp ezek. Szorosan megöleltem, miközben ő kezeit derekam köré fonta.Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, talán fél percig. Már észrevettem, hogy az ölelések közben mindig elvesztem az időérzékem. Ez furcsa. Na mindegy.
- Köszönöm, hogy meghallgattál.- mondtam halkan, mire kedvesen elmosolyodott.
- Ez a minimum. Szívesen segítenék, de nem tudom, hogyan.- húzta el a száját.
- Én beérem ennyivel.
- Szóóóval. Mit szeretnél csinálni?- kérdezte.
- Nem tudom. Ötlet?
- Hát lenne..- mondta sejtelmesen, amjd megfogta a kezem és elkezdett kifelé vonszolni a házból.
Éppen annyi időm volt, hogy bezárjam az ajtót. Leszáguldottunk a lépcsőn, egyenesen a kocsija felé. Bepattant a kormányhoz, majd rám nézett.
- Na nem jössz?
Nekem se kellett több, megkerültem az autót, majd beültem mellé az anyósülésre.
- Hova megyünk?- kérdeztem kicsit félősen.
- Majd meglátod.- mondta, majd beindította a motort és elindultunk.
Az út alatt nem sokat beszélgettünk, inkább énekeltük a rádióban játszott számokat. London utcáin száguldozva olyan gondtalannak éreztem magam. Mintha szárnyaltunk volna, olyan könnyen siklottunk végig az úton, miközben önfeledten üvöltöttük a dalokat. Nem gondoltam semmire, senkire, csak a szórakozásra. Milyen jó érzés fiatalnak lenni, pedig a legtöbb gyerek felnőtt akar lenni. Nem tudják, hogy a felnőtteknek sokkal nehezebb, mint a gyereknek, sokkal több problémával kell szembenézniük, sokkal több a felelősség, nagyobb a nyomás. Ezeket az apró, vagy néha nem is annyira apró dolgokat figyelembe se veszik, csak azt kívánják bárcsak felnőttként tekintenének rájuk. Az én meglátásom szerint sokkal jobb gyereknek lenni. Nem kell azon fáradoznod minden áldott nap, hogy el tudd tartani a családodat, nem kell aggódnod a feladásra váró csekkek miatt, nem kell mindenkinek megfelelned.
Vagy 2 óra kocsikázás után leparkoltunk.-
- Nálunk vagyunk.- mondtam teljesen értetlenül.
- Tudom.- mosolygott a srác.
- De miért?- kérdeztem még mindig furán.
- Mert azt akartam, hogy ne gondolj semmire. Úgy tűnik, bejött, mert észre se vetted, hogy négyszer mentünk el a házatok előtt.- nevetett Brandon.
Átgondoltam a hallottakat, nem is tűnt akkora baromságnak.
- Köszönöm, megint.- mondtam csendesen, miközben a földet bámultam.
Nem néztem jobbra, de lehetett tudni, hogy mosolyog.
- Hát akkor bemegyek.- jelentettem ki, majd kikászálódtam az ülésről.
- Rendben, majd beszélünk.- mondtam, majd elhajtott.
Néztem utána, csakúgy mint délelőtt. Akkor minden rendben volt. Fogtam magam és besétáltam a lépcsőházon keresztül a lakásba. Levettem a cipőmet, majd ruhástul beestem az ágyamba. Egyből elnyomott az álom.

7.fejezet

Mielőtt megkérdeznétek, miért írta ki a telóm a Rendőrség számát, elmondanám, hogy minden fontos számot lejegyeztem a névjegyzékbe, mert rövid a memóriám és így csak simán ki kell keresnem. Igazából nem voltam ideges a kicsit szokatlan hívástól, Anya halála óta sokszor keresnek, mert szeretnének infókat róla vagy csak simán megkérdezik, hogy rendben vagyunk-e. Anya egyik régi és nagyon jó barátja rendőr. Most is Ő hívott, Richard Peterson.
- Szia Katie, figyelj, be tudnál jönni?- kezdte.
- Szia Peter, persze, de miért?- kérdeztem.
- Baj van.- felelte röviden, bennem meg megállt az ütő.
Peter sose volt vészmadár, sőt. Ő az egyik leghiggadtabb ember, akit ismerek, ezért érthető, hogy megijedtem. Mivel hamar letette, nem tudtam meg sok mindent, pedig érdekeltek volna a részletek. Hipergyorsasággal kezdtem rohanni a rendőrőrs felé, ahol Peter dolgozik. Közben olyan szörnyű gondolatok jutottak eszembe, mint például megtalálták Anya gyilkosát, aki amúgy szépen otthagyta a szarban a félig halott nőt az autóban. Fúj, irtózom attól az embertől. Hogy képes valaki ilyesmire? Mi van a becsülettel? A lelkiismerettel? A mai világban ezek a legtöbb embernél elhanyagolható dolgok, simán elmennek lopni, ölni és utána úgy tesznek, mintha mi se történt volna. Ha ottmarad a szerencsétlen ember, akkor hívhatott volna segítséget és Anya még most is élne. Velünk, Erickkel és velem. Nem kellene attól félnünk, hogy melyik nap jönnek kikapcsolni a gázt vagy a villanyt, mert nem fizettük be időben a számlát. Vagy, hogy mikor raknak ki minket az utcára, mert késünk a lakbérrel. Bár mind a ketten dolgozunk, nem kapunk annyi fizetést, amennyiből mindezeket finanszírozni lehetne. Egyszerűen képtelenség.
Futás közben elhaladtam egy kocsma előtt, ahonnan a tömény alkohol szaga kiszivárgott az utcára. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi van akkor, ha Apa azért verte Anyát, mert ivott. A részeg emberek bármire képesek, hát az alkoholisták. Ismertem Apámat, vagyis azt hittem, hogy ismertem. Vannak a csöndes részegek, akik elalszanak. Vannak a nevetgélős, viccelődös részegek és vannak az agresszív részegek. Na ő az utóbbiba tartozott. Általában széttört valamit és az esetek többségében egy lámpa bánta Apa állapotát. Vagy 8-szor vettük meg, hogy következő alkalommal legyen mit a földhöz vágnia.
Befordultam a sarkon és éreztem, hogy egy sós könnycsepp csúszik végig az arcomon, le az államig, ahonnan leesik és a járdához csapódik. Mindig elérzékenyülök, pedig nem szeretem, ha gyengének látnak. Nem vagyok rászorulva senki sajnálatára, szánalmára meg annyira se. Csak fogadják el, hogy ez van, nem kell kommentárt fűzni hozzá. Szomorúságom idegességbe csapott át, amikor megálltam a rendőrség épülete előtt. Mély levegőt vettem, amit egy kis ideig bent tartottam, majd kifújtam. Benyitottam. A hallban mosolyogva köszöntöttek az éppen ügyeletes rendőrök és eligazítottak, merre menjek. Követtem az előttem haladó embert, aki egyenesen egy kihallgató szobába ment. Beléptem és az asztalnál ült Peter és... Na ekkor hatalmasra nyíltak a szemeim, megteltek könnyel, de próbáltam titkolni. Az asztal másik oldalát Erick foglalta el, akinek a keze fent volt az asztalon és tisztán lehetett látni rajta a bilincset. Peterhöz fordultam.
- Mi történt?- kérdeztem tettetett nyugalommal. Belül tomboltam.
- Nyugodj meg Katie, mindent elmondunk, ülj le.- sietettem oda hozzám a férfi, majd kihúzta nekem a széket.
- Szóval?
- Erick, rajtad a sor.- utasította Peter.
- Nem akarom, de.. Katie figyelj, ne haragudj rám, ezerszer megbántam és tudom, hogy nagyon rossz, amit tettem.- kezdett mentegetőzni, de egyáltalán nem érdekelt, az igazságot akartam hallani.
- A lényeget, légyszíves.
- Hát az úgy volt, hogy Ben mondta, hogy menjünk el a kisboltba, mert venni akar valamit. Elmentünk, de bent kiderült, hogy nincsen nála pénz és akkor elkezdte mondani, hogy mi lenne, ha csak úgy elvinnénk. Én mondtam neki, hogy ne, mert baj lesz belőle, de nem hallgatott rám. Zsebre vágott egy csomó mindent, aztán halál nyugodtan elindult kifelé, mint aki jól végezte dolgát, de az eladó rászólt, hogy mutassa a zsebét és akkor..- itt már majdnem sírt szegénykém.
- Erick, vegyél levegőt, kérlek.
- Jó, de aztán közelebb ment a nőhöz és egy hirtelen mozdulattal fejbe vágta és a nő a földre esett, Ben pedig elrohant. Odamentem megnézni, hogy mi van vele, eszméletlen volt. Hívtam a mentőket, akik 10 percre rá ki is jöttek és kis idő elteltével fel is kelt a nő. Megkérdezték tőle, hogy hogy van, mi történt. Mondta, hogy nagyon szédül és fáj a feje. Aztán rám nézett és.. és azt mondta a rendőröknek, hogy én loptam és én ütöttem le és most itt vagyok.- hadarta nagyon gyorsan, alig lehetett érteni.
- De ha nem te voltál, akkor miért vagy bilincsben?- kérdeztem, lenyelve a könnyeimet.
- Mondom, Ben elrohant, a nő pedig engem okolt mindenért.
- Gyere ide Öcsi.- álltam fel és tártam szét a karom.
Erick odarohant hozzám és úgy ölelt, mint még soha. Ebben mindenféle érzelem benne volt. Harag, félelem, megbánás, düh, fájdalom, szégyen. Megvádolnak valamivel, amit el se követtél. Az én öcsémet, aki 17 éves kora ellenére szörnyűbb dolgokat élt át, mint más vele egykorú vagy idősebb. Olyan törékenynek tűnt a kezeim között. Csak egy kisfiú volt, aki tudta, hogy rosszat csinált és szégyelli is magát miatta rendesen. Pedig nem is Ő követte el.
Nem tudom meddig állhatunk így, pár percig talán. A vállamon éreztem egy kezet, ami elhúz egyetlen személytől, ki mindennél fontosabb nekem és az ajtó felé fordít, majd ki is tol rajta.
- Katie, ne sírj.- nyugtatgatott Peter.
- Miért nem engedik el? Elmondta, hogy nem Ő volt, nem csinált semmit, miért nem jöhet velem haza?- szipogtam.
- Megkeressük ezt a Ben gyereket, megmutatjuk az eladónőnek és biztos fel fogja ismerni és elmondja, hogy nem Erick volt. Csak egy enyhe agyrázkódása van, az emlékezete ép.- magyarázta Peter.
- Mennyi idő? Meddig kell itt maradnia? Mit fognak vele csinálni? Mi fog történni, ha mégse ismeri fel Bent?- zúdítottam kérdéseimet az amúgy is ideges férfi nyakába.
- Nyugodj le, kérlek. Nem szeretem, ha sírni látlak. Minden rendben lesz, ne aggódj.- ölelt magához.
- De olyan nehéz.- kezdtem el még jobban bömbölni.
Mint egy kislány. Egy kislánynak éreztem magam, mert hát az is voltam. 19 éves korom ellenére nem éreztem magam felnőtt nőnek. Nem a kora dönti el, hogy egy ember, mikor lesz felnőtt. Az érettsége sokkal inkább meghatározó. Lehetsz akármennyi idős, a lelked mélyén örökre kisgyerek leszel, aki sír, ha elesik és lehorzsolja a térdét. Aki szomorú, ha nem kapja meg a kiszemelt kismaciját. Az összes gyermeki tulajdonság bennünk él, csak egy idő után megtanuljuk kezelni őket és erősnek mutatni magunkat. Ami valljuk be, nem is olyan egyszerű.
- Rendben, jól vagyok.- töröltem meg könnyáztatta arcomat.
- Ezt örömmel hallom.- mosolyodott el halványan Peter.
- Minél előbb haza szeretném vinni Ericket. Nekem már csak Ő maradt.- suttogtam alig hallhatóan.
- Tudom Katie, de itt vagyok én is. Rám is bármikor, bármiben számíthatsz. Tudom azt is, hogy nem vagyok vér szerinti  rokonotok, de úgy tekintek rátok, mint fogadott gyerekeimre. Itt leszek nektek. Mindig.- mondta, majd hozzátette, hogy ideje lenne hazamenni, nem aludhatok itt.
- Elbúcsúzhatok Ericktől?
- Menj nyugodtan.
Beléptem a fehér falú kihallgatószobába, ahol Erick ült az asztalnál és fejét kezeire hajtotta.
- Hé, Öcsi.
Felnézett. Szemei karikásak voltak a sok sírástól és résnyire szűkültek össze, haja össze-vissza állt. Odasétáltam hozzá, megöleltem, közben halkan a fülébe súgtam.
- Nemsokára otthon leszel. Ígérem.
Majd egy puszit nyomtam az arcára és megindultam hazafelé.

6.fejezet

Mivel sikeresen felébresztettek olyan reggel 8 körül, lesiettem a konyha felé, hátha betörő garázdálkodik a lakásunkban és szegény Brandont támadta meg, aki békésen szunyókált a kanapén. Valami ilyesmire számítottam, nem arra ami valójában fogadott. A konyha padlóján összetört kávéscsésze, apró darabokban, felette pedig a megszeppent Brandon, aki kis seprűt és kis lapátot tart a kezében. Gondolom azért, hogy feltakarítsa a romokat.
Magyarázkodásba kezdett, de egyből elhallgatott, amikor meghallotta, hogy nevetek. Nagyon. Viccesen nézett ki, hogy ott áll és ilyen bűnbánó arcot vág. Még azt is kinéztem volna belőle, hogy hasra vágódik és a lábamat csókolgatja, csak, hogy ne haragudjak rá a csésze miatt. Erre szerencsére (neki szerencse vagy nekem, nem lehet tudni) nem került sor, mert lehajoltam és segítettem összeszedni a széttört darabkákat.
- Nem vicces. Veszek neked egy új bögrét.- mondta.
- Bárkivel előfordul, nem veszel te nekem semmit. Szépen feltakarítjuk és meg sem történtté nyilvánítjuk az esetet.- mondtam komolyan, majd a végén elmosolyodtam.
- Kösz, rendes vagy. Figyelj..
- Igen?
- Te emlékszel valamire a tegnapból?
- Mire gondolsz?
- Hát például arra, hogy miért nem otthon keltem fel.- vakargatta meg a fejét.
- Jaj, én vittelek titeket haza, de mivel nem tudtam, hogy hol laksz, ezért felhoztalak. Nyugi, senki sem erőszakolt meg vagy lopták el a cuccaidat.- nevettem.
- Nem, az nem zavar.- nevetett Ő is.- A buli? Mi volt?
- Ja, semmi különös. Táncoltál egy lánnyal lassú számra, majd amikor megkérdeztem, hogy ki Ő, közölted, hogy nem tudod.- idéztem fel a tegnap este történteket.
- Komoly? Ennyire ki voltam ütve? Legalább szép volt a lány?
- Igen, az volt.- mosolyogtam.
A reakciója meglepett. Azt hittem, hogy majd szépen kiröhögi magát és túllép az "egy éjszakás" kalandján, de nem. Valószínűleg eszébe juthattak részletek és meglátta maga előtt Elizabethet, mert nagyon kezdte érdekelni és csillogtak a szemei. Sokat kérdezett róla és  végén ott lyukadtunk ki, hogy elcseszte. Rohadtul elcseszte. Nem szabadott volna annyit inni és akkor talán nem úgy zárja az estét, hogy ötlete sincs, kivel lassúzott. Pár perce csöndben ücsörögtünk egymás mellett, amikor megszólaltam.
- Amúgy nekem megvan a száma.
Rám nézett és egyszerűen kiröhögött. Mi? Ezt most miért? Megszereztem neki a lány számát, erre képen röhög. Na ezt még visszakapja.
- De nem hiszem, hogy megadom.- tettem hozzá egy ördögi mosoly kíséretében.
- Nincs is meg. Biztos, hogy nincs.
- Gyere, nézd meg. Elizabethnek hívják.
Megleste a telefonomat, majd leesett az álla.
- Ezt most komoly? Nem hittem volna, hogy ilyen rafinált vagy.- vigyorgott.
- Sok mindent nem tudsz te még rólam.- kacsintottam egyet.
- Amúgy megadod?- kérdezte.
- Csak egy feltétellel.- mondtam, Brandon pedig figyelmesen hallgatott.- Ha most azonnal felhívod.
- Szívest örömest.- ment bele az alkunkba egyből.
Hagytam, hogy kimásolja a telefonomból a számot, majd felmentem átöltözni. Bár kicsit fájlaltam, hogy nem aludhattam sokáig, hiszen hétvége van, ilyenkor nem dolgozok. Felvettem egy rövid farmergatyát, egy mintás pólót, lófarokba fogtam a hajam, majd visszatértem Brandonhoz a nappaliba.
Nagyon vigyorgott, feltűnően jókedvű volt.
- Mi történt a kemény 10 perc alatt, amíg átöltöztem?- kérdeztem gyanakodva.
- Beszéltem Elizabethtel. Holnap találkozunk.- villantott rám száz wattos mosolyt.
- Na annak örülök, de úgy gondoltam, hogy én is jelen vagyok.- mondtam csalódottan.
- Azt nem mondtad.- vigyorgott még jobban.
- Kis szemét.- húztam össze szemeimet.
Átmentem a konyhába és készítettem reggelit magunknak. Leültünk az asztalhoz ketten, de aztán eszembe jutott, hogy egy ember hiányzik az asztaltól. Erick. Sose hagyná ki a reggelit.
- Megnézem Ericket.- szóltam az éppen zabáló Brandonhoz, majd elsiettem öcsém szobája felé.
Bekopogtam, de mivel nem jött válasz, lenyomtam a kilincset és benyitottam. Üres. Hol a fenében lehet? Visszamentem az asztalhoz, de közben írtam egy SMS-t Ericknek, miszerint adjon magáról valami életjelet, mert különben aggódni fogok.
- Na?- kérdezte Brandon.
- Nincs fent. Még sose csinálta ezt. Mindig szólt, ha elmegy valahová.
- Lehet, hogy aludtál és nem akart felkelteni. Nyugi, biztos minden rendben.- próbált megnyugtatni, de nehezen.
Végeztünk az evéssel, majd Brandon szólt, hogy hazamenne, ha lehetséges. Segítettem összeszedni a szétdobált cuccait, majd kikísértem a ház elé. Hát volt egy kis bibi. Az autó sehol. Nem láttam az egész utcában sehol. Úristen, ellopták az autóját.
- Na hol a kocsim?- kérdezte.
- Ne-ne-nem tudom.- dadogtam.- Én ide parkoltam- mutattam egy üres helyre a járda szélénél.
- Mi van?- értetlenkedett.
- Lehet, hogy nem zártam be este. Vagyis reggel, amikor hazajöttünk.- majdnem sírtam.
Akkorát ütött a fejére, hogy azt hittem, agyrázkódást kapott. De komolyan, nagyon nagy volt. Na szép. Én sírógörccsel küszködve alig állok a lábamon, Brandon pedig pedig hihetetlenül ideges, fel-alá járkál és halkan szitkozódik.
- Figyelj, én nagyon sajnálom, ha lesz elég pénzem, kifizetem, vagy tudod mit? Veszek neked egy autót.- mondtam vékonyka egérhangon.
- Nyugodj meg, nem haragszom. Úgyis utáltam ezt a roncsot. Alig lehetett elindítani.
- Mi van?- kerekedett el a szemem.
- Nincs harag, tervben volt, hogy veszek egy újat és ezt elviszem a bontóba. Így legalább valakinek van egy autója. Mondjuk jó szar, de legalább több, mint a semmi.- magyarázott.
- Te ezt hogy csinálod? Miért fogod fel ilyen lazán?- kerekedett el a szemem.
- Már elmondtam. Na lépek, cső.- köszönt el, majd elindult jobbra, London központja felé.
Még álltam egy ideig a kapuban és Brandon távolodó alakját néztem, ami egy idő után eltűnt. Bambulásomból telefonom csörgése keltett fel. Rendőrség hív.

5.fejezet

Nem aludhattam sokat, max fél órát. Kinyitottam a szemem és gondolkodni kezdtem, hogy vajon mit beszéltünk meg, hánykor találkozunk nálam. Este 7, ha jól emlékszem. Ránéztem az órámra és az fél 7-et mutatott. Jézusom. Nem aludhattam ennyit. Nem volt ennyi, az biztos. Át van állítva az órám. Meglestem a telefonomat is, azon is fél 7. Remek, késésben vagyok. Elrohantam be a fürdőszobába, nagyon gyorsan lefürödtem. De komolyan hihetetlenül gyors voltam, kb. 10 perc, hajmosással. Beszáguldottam a szobámba és kutakodni kezdtem a szekrényemben. Hol egy normális ruha? Nem mehetek farmerben meg pulcsiban. Hogy nézne már az ki? Lehetne fekete. A feketét szeretem. Jó, akkor most elő az összes sötét ruhámmal. Volt vagy 6. Válogatni kezdtem. Ez túl rövid, ennek túl nagy a kivágása, ez honnan van? Na jó, nagy nehezen sikerült választanom egy többrétegű, csipkés fekete ruhát, ami derékban össze volt kötve egy vékony, piros övvel.

Jó, most jön a nehezebb része a dolgoknak. A cipő. Bármennyire is akartam, nem mehettem el egy szórakozóhelyre bakancsban. Először is azért, mert nem illene a ruhámhoz, másodszor pedig azért, mert nyár van. Erről ennyit. Amúgy nem vagyok magassarkú fan, szóval nincs olyan sok belőlük. Kivettem a szerintem legmegfelelőbb darabot, majd felkaptam és elmentem megcsinálni a hajam meg a sminkem. Ez is mindössze 10 percet vett igénybe, úgyhogy egészre pont kiestem az ajtón. Mondjuk vissza kellett még mennem a táskámért, de az részletkérdés. A lényeg, hogy készen voltam.
Brandon már az ajtó előtt állt és hát mit is mondjak...elég jól nézett ki. Egy homokszínű csőfarmert, egy fekete Etnies pólót és egy fekete Converse tornacipőt viselt. Neki szabad, pff. Oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy Sam éppen abban a pillanatban érkezett meg hozzánk. Kiszállt az autóból, ami utána elhajtott. Odasétált hozzánk.
- Sziasztok.- köszönt, majd odafordult a jelenlévő sráchoz és bemutatkozott neki.
Sam alapjában véve nagyon szép lány, ezt eddig is tudtam. De most gyönyörű volt. Nem lehet leírni, hogy milyen ruha volt rajta, egyszerűen képtelenség. Gyönyörű volt.

 - Na jó, szerintem ha kicsodálkoztátok magatokat, mehetnénk.- nevetett fel Sam.

- Jól van már.-- nevettünk vele mi is.

- Szóval szervező úr, hová is megyünk?- kérdeztem.

- Majd meglátjátok. Szálljatok be.- nyitotta ki nekünk a kocsija ajtaját.

Az odavezető út elég hosszú volt, ezért Sam feldobta az ötletét, miszerint hallgassunk rádiót. Na ebből az lett, hogy Brandon bekapcsolta, mi pedig elkezdtünk énekelni, de irtó hamisan. Teljesen beleéltük magunkat, mintha a O2 arénában lennénk, az első telt házas koncertünket adnánk. A tömeg tombol, mi pedig adrenalintól pezsegve ugrálunk fel-alá a színpadon, kifulladásig. És akkor elhalványulnak a fények, mi lesétálunk, vissza a backstage-be, de a tömeg eszeveszett tapsba és sikítozásba kezd.

-"Vissza vissza!"- kántálják.

Mi pedig megint kifutunk a színpadra és elénekeljük a ráadás számunkat, amit szintén hatalmas ováció kísér. Majd végül kifáradtan, de felpörögve ledobjuk magunkat az autó ülésére és felébredünk az álmodozásból.

- Jól szórakoztok?- kérdezte Brandon a visszapillantó tükörből.

- Hát persze. Bulizni megyünk, fel kell valamivel pörgetnünk magunkat.- mosolygott Sam, én pedig helyeseltem.

Továbbmentünk az úton. Éppen Miley Cyrus 7 Things című számát üvöltöttük teli torokból, amikor Brandon leállította az autó motorját és közölte velünk, hogy megérkeztünk. Kiszálltunk, majd felnéztem az épületre. Egy hosszú házsor közepén volt, kb. 2 emeletes szórakozóhely. A bejárata előtt hatalmas kidobóemberek ügyeltek a rendre. Amikor odaértünk, a minket idehozó srác kezet fogott a legnagyobb gorillával és egyből beengedtek.

- Ez mi volt?- kérdeztem meglepődve.

- Mire gondolsz?

- Puszipajtások vagytok a biztonságiőrrel?

- Ja, persze. Alap. Amúgy nem, tartozik nekem eggyel, muszáj beengednie.- mosolygott rám.

Elismerően bólintottam, majd követtük őt, egyenesen be a tánctérre. Körbenéztem. A helyiség 3 részből állt. A jobb oldalon volt a VIP szekció valószínűleg, mert el volt kerítve, úgyhogy oda olyan kis senkik, mint mi, nem mehetnek be. Középen volt a tánctér meg kis kerek asztalok, székekkel együtt. A bal oldal pedig a bár helye volt. Ott álltak a legtöbben, biztos valami piáért. Közelebb mentünk, egyenesen egy asztalhoz, ami még szabad volt, de nem sokáig, mert elfoglaltuk.

- Hozok valamit inni. Mit kértek?- kérdezte Brandon.

- Rád bízom.- mondta Sam, majd rám néztek.

- Colát kérek, köszi.

- Mi?- nevették el magukat.

- Nem szeretem az alkoholt. Colát kérek, üvegben, bontatlanul.- mondtam teljesen komolyan.

Egymásra néztek, majd rám. Szerintem nem hitték el, amit hallanak. Valószínűleg arra vártak, hogy elröhögöm magamat és közlöm velük, hogy a legerősebb piát kérem, de erre nem került sor. Sose ittam, nagyon sok történetet hallottam a tizenévesek piálásáról és hogy is mondjam.. egyik se ér szép véget. Ericknek még szüksége van rám és én is élni szeretnék még egy ideig, úgyhogy maradok régi és jó haveromnál, a Colánál. Brandon elsétált a pult irányába, mi pedig lenéztünk a tánctérre. Nagyon sok ember volt, eléggé zsúfolt lett a hely. Mindenki táncolt valakivel, Sam és én pedig ültünk egy-egy széken és vártunk. Megjött Brandon és megkaptuk az italunkat. Sam valami színes koktélt, én meg a Colámat. Újdonsült barátnőm kortyolt párat az itókájából, majd úgy döntött, hogy ő most elmegy táncolni.

- Nem jöttök?- kérdezte.

- De, én megyek.- ittam bele az üvegembe, majd visszatekertem rá a kupakot és elraktam a táskámba, ami még mindig a vállamon lógott.

- Még maradok, itt vannak a spanok.- mutatott egy nagyobb, fiatalokból álló csapat felé Brandon.

Megvontuk a vállunkat, majd lesiettünk. Elvegyültünk a tömegben és önfeledten ugrálni kezdtünk valami szörnyű zenére. Nem nagyon kedvelem ezt a stílust, de most ez sem tudott zavarni. Bulizni jöttük, bulizni is fogunk.

Már vagy 1 órája táncoltunk, vagyis azt nem lehetett táncnak nevezni. Sam mondta, hogy elfáradt, úgyhogy visszasasszéztunk az asztalunkhoz, ahol mindenki ott volt, csak Brandon nem. A DJ egy lassú számot tett fel, majd hozzátette, hogy a pároknak küldi. Körbenéztem és mindenhol egymásra borult párokat láttam. Leültünk, majd még egyszer lenéztem a táncoló fiúkra és lányokra, hátha látok ismerősöket. És hát láttam. Brandon egy hosszú hajú szőke lányt ölelt át és lassan ringatóztak. Nagyon aranyosak voltak. Néztem őket, egészen a tánc végéig. Brandon felemelte a lány kezét és megcsókolta azt, mint egy igazi úriember, majd odasétált hozzánk.

- Mizu?- kérdezte.

- Kivel táncoltál?- kérdeztem vissza.

- Nem tudom.- felelte halál komolyan.

Látszott rajta, hogy van már benne némi alkohol. Nem hagyhattam veszni, nagyon aranyosak voltak, úgyhogy akcióba léptem. A nagy tömegben próbáltam megkeresni a szőke hajzuhatagot. Nem sok lánynak volt ilyenje, szóval hamar megtaláltam. Megszólítottam.

- Szia, Katie vagyok, láttam, hogy az előbb táncoltál egy sráccal.- hadartam.

- Szia, én meg Elizabeth. Ja igen, emlékszem.- pirult egy kicsit el, bár elég sötét volt, csak a színes lámpák világítottak.

- Tudod, hogy hogy hívják?

- ööö várj, mondta. Nem jut eszembe, hülye neve van.- mondta.

- Mi? Brandonnak hívják.

- Nem, nekem nem azt mondta. Harold volt. Igen.

- Nem, Brandon a neve. Nem lenne gond, ha elkérném helyette a számodat? Biztos örülne neki, ha beszélnétek még.- mondtam félénken.

- Persze, én is örülnék neki.- vidult fel, majd lediktálta a számát a telómba.

- Köszi, majd még beszélünk. Szia.- köszöntem el.

Gyors léptekkel visszasiettem a többiekhez, majd közöltem velük, hogy menni kéne. Eléggé illuminált állapotban voltak, én voltam egyedül józan. Simán beleegyeztek, vagyis nem, mert elkezdtem őket kifelé rángatni. Csak vihogva jöttek utánam. Betuszkoltam a kocsi hátsó ülésére a részeg Samet és a részeg Brandont, majd hazafelé indultunk. Samet ki tudtam rakni a házánál, arról viszont halvány lila gőzöm se volt, hogy Brandon hol lakik, úgyhogy végül arra jutottam, hogy nálunk marad, majd alszik a kanapén.

Kidobtuk Samet, hazahajtottunk, majd felvittem magamhoz a srácot is. Brandon egyből rádőlt a kanapéra és el is aludt, én viszont bementem a szobámba, átöltöztem és befeküdtem az ágyba.

Másnap reggel csörömpölésre ébredtem...

4.fejezet

Felsiettem a szobámba, hiszen fáradt voltam. Felnéztem Facebook-ra és Twitter-re, de mivel semmi változás nem volt, hamar meguntam. Lefürödtem és direkt figyeltem a fejemen éktelenkedő tapaszra, nehogy összevizezzem. A nővér szerint még nem szabad, mert le fog jönni. Miután ezzel kész lettem, felvettem az előre kikészített pizsimet, ami egy sortból és egy bő, a kedvenc zenekarom logójával ellátott fekete pólóból állt. Még akkor vettem, amikor kint voltam egy koncertjükön. Mivel nagyon álmos voltam, befeküdtem a piha ágyamba és elaludtam.
Éjjel 2-kor felriadtam. Hallottam, hogy valaki trappol a folyosón. Valószínűleg Erick ért haza. Utálom, ha ilyenkor toppan be. Veszélyes éjszaka az utcán kóborolni, nem 1 ismerősömmel megtörtént már, hogy ilyenkor támadtak rá és rabolták ki. Majd beszélek vele. Dühömet félretéve felkeltem és kisurrantam a konyhába, elbújtam a pult mögé és vártam. Tudtam, hogy mi jön most.
Alig 2 perce bújtam el, amikor Erick bejött a konyhába. Lassan, komótosan odasétált a hűtőhöz, én meg visszatartott nevetőgörccsel figyeltem.
- Mi a fasz?- kerekedett el öcsém szeme, majd rángatni kezdte a hűtőajtót.
Nem nyílt ki. Tudtam, hogy ez jó lesz.
- KATIE!- üvöltötte el magát.
- Itt vagyok, nyugi van- álltam fel "rejtekemből."
- Ezt te csináltad?- kiabált még mindig enyhén hisztérikus állapotban.
- Igen- feleltem higgadtan.
- Direkt, ugye? Hogy ne egyem meg többet a kaját, ugye?
- Ja.
- Akkor megígérem, hogy nem fogom megcsinálni még egyszer. Ígérem. Csak nyisd ki ezt a szart, mert nagyon éhes vagyok.- nyávogott, mint egy lány.
- Cserkészbecsszó?- kérdeztem, mosolyomat visszatartva.
- Ötletem sincs, mi az, de biztos. Csak adj légyszi kaját.- vakargatta a fejét.
- Nem tudom, hogy ezek után bízhatok-e benned- gondolkoztam hangosan, miközben ujjaim közt forgattam az apró kulcsot, ami nyitja a hűtőre szerelt zárat.
- Bízhatsz. Légyszii- nézett rám kiskutyaszemekkel.
- Mit adsz cserébe?- kérdeztem mosolyomat már nem titkolva.
- Azt, hogy nem falom fel többet a frissen vásárolt kajádat- felelte önelégült mosollyal.
- Nekem ez nem tűnik korrekt ajánlatnak- nézegettem a körmeimet és rájöttem, hogy ki kéne festeni.
- Akkor... Kikenem  neked a körmödet- ez a gyerek gondolatolvasó.
- De te bénán festenéd ki- húztam el a számat.
- Mi? Nem is igaz. Tök jó lenne- háborodott fel.
- Jó, legyen. De addig fogod csinálni, amíg tökéletes nem lesz.
- Rendben, csak add már a kulcsot.- sürgetett.
- Majd én. Mit kérsz?- nyitottam ki a zárat.
- Valami finomat.
- Nesze- dobtam neki a zacskó chipset, ami ötletem sincs, hogy miért volt a hűtőben. Biztos egy gyenge pillanatomban raktam oda.
Visszasétáltam a szobámba, mert hihetetlenül fáradt voltam.
- Holnap jelenésed van, öcsi.- kiáltottam, majd ismét nyugovóra tértem.
Reggel 7-kor keltett az ébresztőórám. Miután lecsaptam, álmosan az ablakhoz mentem, hogy beengedjem a redőnyt csapdosó Nap sugarait. Betöltötte az egész szobámat. Annyira szép volt. Minden csillogott és vidámnak tűnt. Csak az én sötét árnyékom volt szomorú. És fáradt.
Felvettem egy farmert meg egy sima pólót, majd a konyha felé mentem, reggeliért. Megettem a szendvicseket, amiket gyorsan dobtam össze, majd indultam is a munkahelyemre. De jó ezt mondani.
Beértem és köszöntem Samnek, valamint Davidnek és a többi dolgozónak, majd felvettem a tegnapi kötényemet. A mai napom ugyan úgy telt, ahogy az előző. Kiszolgáltam a vendégeket, kedves voltam mindenkivel. Műszak végén Sam odajött hozzám.
- Nincs kedvem csinálni valamit délután?- kérdezte mosolyogva.
- De, felőlem. Mit?
- Filmezhetnénk.- csillant fel a szeme.
- Nekem megfelel.- mentem bele egyből.
- Jó, akkor gyere át hozzám olyan 5 körül, oké?
- Rendben.- mondtam, majd felírtam a lediktált címet.- Akkor majd később. Szia.
- Pá.
Hazafelé baktattam a járdán és gondolkoztam. Ez a lány nagyon szimpatikus. Megkedveltem, pedig alig ismerem. Magával ragadott a vidám természete, hogy mindenkivel kedves, rendes. Az első napomtól kezdve próbált barátkozni velem, amit valamilyen érdekes oknál fogva, nem utasítottam vissza. Amúgy elég zárkózott vagyok, de ez a lány, aki a Sam névre hallgat, lassan, de hatásosan ledönti a szívem köré épített falat és beleköltözik. Egyáltalán nem zavart. Szükségem van valakire, akivel meg tudok beszélni mindent és nem az öcsém. Akivel elmehetek a plázába vásárolni, ott aludhatunk egymásnál, nézhetünk ijesztő filmet a hatalmas paplan alatt, miközben popcornt eszünk. Lehet, hogy 19 évesen szánalmasnak hangzik, de ezt nem érhetik azok, akiknek megadatott, hogy a legjobb barátjuknak tudhatnak valakit.
Csörgött a telefonom, gyorsan felvettem. Csak számot írt ki.
- Halló, tessék.- szóltam bele.
- Szia Katie, Brandon vagyok.
- Ó ja, Szia.- köszöntem vissza.
- Miújság?- kérdezte kedvesen.
- Semmi különös, most végeztem a munkával és megyek haza. Veled?
- Velem sincs semmi. Nincs kedved találkozni délután? Vagy elmehetnénk valahova bulizni. Na?
- Ne haragudj, de már megígértem barátnőmnek, hogy átmegyek hozzá és filmezünk.
- Ki a barátnőd?
- Nem ismered, Samnek hívják.
- Akkor hívd el őt is.
- Várj, felhívom, megkérdezem és majd visszahívlak.- tettem le a telefont.
Kerestem Sam nevét a telefonomban, de rájöttem, hogy nem adta meg a számát. A fenébe. Hirtelen ötlettől vezérelve futni kezdtem. Futás közben előszedtem a farzsebembe gyűrt lapot és kihajtogattam. Sam címe állt rajta. 10 percig tartott kb az egész út. Megálltam a hatalmas bejárati ajtó előtt és becsöngettem.
Egy magas, nagyon szép nő nyitotta ki és kedvesen megkérdezte:
- Szervusz, kit keresel?
- Jó napot! Itt lakik Samantha Fox?
- Ki keresi?
- Katie Bell, a munkahelyéről.
- Rendben, szólok neki, addig gyere be.- mondta mosolyogva.
Beengedett a nagy előszobába, ami hangulatosan volt berendezve, meleg színekkel volt kifestve a fal. Fél perc múlva Sam száguldott felém, megállt előttem és megölelt.
- Mit keresel itt? Nem úgy volt hogy csak 5-kor jössz?- lepődött meg.
- De, csak meg szerettem volna kérdezni, hogy nem lenne baj, ha eltolnánk a filmezést és inkább elmennénk szórakozni?- kérdezte, félve a választól.
Nem kellett volna, hiszen Samet eddig is kedves lánynak ismertem na meg vidámnak és egyből rákapott a "menjünk bulizni" témára.
- Jó, de akkor csini legyél.- kacsintott egyet.
- Az leszek, de te is. Na megyek, majd hívlak, csak add már meg a számod, mert ide kellett futnom.- nevettem el magamat kínosan, majd beírtam Sam telefonszámát a mobilom névjegyzékébe.
Kiértem az ajtón. Visszafordultam és felnéztem a házra. Nagyon nagy, kellemes színű és egyáltalán nem giccses. Értem ezalatt azt, hogy nem voltak rajta fölösleges minták, ronda színek. Letisztult, minimál stílusú. Amerikában ilyenek vannak? Hmm..
Visszahívtam Brandont.
- Na?- kérdezte.
- Nem bánom, mehetünk. Hova? Mikor?
- Egy nagyon jó helyre, este 7-kor találkozzunk előttetek. Megfelel?
- Nekem igen. Mennyire kell kiöltözni?- kérdeztem rá a ruhákra.
- Nézz ki jól. Ennyi. Na majd beszélünk, szia.- köszönt el, majd letette.
Számat elhúzva elraktam a telefonomat, majd sétáltam tovább haza. Benyitottam és senki sem volt itthon. Amúgy is fáradt voltam, úgyhogy gondoltam alszok egyet, amíg el nem kell kezdenem készülődni, mivel csak fél 3 volt. Ruhástul bezuhantam az ágyba, majd el is nyomott az álom. Meg az álmosság is.

3.fejezet

Na egy kicsit hamarabb, vagyis inkább egy héttel hamarabb hoztam a 3.fejezetet. Ezt köszönhetitek a húgomnak és Barninak, aki segített a rész megírásában. Szeretném megköszönni Apának a segítséget, mivel láthatjátok, hogy van fejlécem. Na ezt Ő csinálta és nagyon szépen köszönöm, nekem hihetetlenül tetszik. Na nem szövegelek tovább, olvassatok nyugodtan:)

Hazaértem. Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, majd kiabáltam egyet.
- Erick itthon vagy?
Semmi válasz. Na még egyszer.
- Hahó, itt vagy?
Még mindig semmi. Biztos elment a barátaival valahova. Azért egy sms-t írhatott volna. Mindegy. Elindultam a hűtő felé, azzal a szándékkal, hogy eszek valamit, mert mindjárt kimarja a gyomorsav a gyomromat.
- Reggel Erick bevásárolt, úgyhogy van itthon elég kaja.- gondolkoztam hangosan.
Aha, majdnem. A hűtő konkrétan üres volt, csak egy üveg majonéz volt benne. Mi a frászt csinált ez a gyerek? Egész nap evett? Vagy mi? Elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Kicsöngött, majd pár másodperc múlva fel is vette.
- Ki falta fel az összes kaját?- kérdeztem köszönés nélkül.
- Én.- válaszolta tök természetesen.
- És mégis miért?- tudakoltam meg.
- Mert éhes voltam.- adta tudtomra a szerinte elfogadható magyarázatot.
- Na de ennyire?- kiabáltam.
- Igen.- felelte tök higgadtan, de hallottam valami halk röhögést a háttérből.
Valószínűleg ki voltam hangosítva. A kis rohadékok. Megzabálták a kajámat és még ki is röhögnek. Na ezt még visszakapják. Velem senki sem szórakozhat.
- Na jó, elmegyek és veszek kaját, de remélem azt tudod, hogy soha többet nem kapsz belőle. Megértetted?- játszottam a szigorút.
- Meg.
- Cső.- majd leraktam.
Most mehetek vásárolni. Remek. Felvettem a cipőmet és elindultam a bolt felé. Sajnos elég messze van tőlünk, de mivel éhes vagyok, megteszem az utat. Az éhség nagy úr.
Amikor odaértem rájöttem, hogy hihetetlenül sokan vannak. Hatalmas sorok kígyóztak a kasszáknál, az emberek türelmetlenül doboltak a bevásárlókocsijuk fogantyúján és egyfolytában az órájukat bámulták. Nekem mindegy, van időm. Körbementem az üzletben, összeszedtem Eric kedvenc kajáit meg ugye az én kedvenceimet is és beálltam a legrövidebbnek tűnő sorba.
Röpke 15 perc alatt végeztem is, bár hozzá tartozik a sztorihoz, hogy az előttem álló öreg néni nyolcszor számolta át a pénzt, mielőtt odaadta volna és a pénztáros is bénázott, többször kiesett a kezéből a termék. Több, mint valószínű, hogy ezért álltak itt a legkevesebben.
Szatyrokkal a kezemben kiléptem az automatikus tolóajtón. Még szerencse, hogy magától kinyílik, mert különben szerencsétlenkedhettem volna egy ideig a kinyitásával. Szóval elindultam haza. Éppen befordulni készültem az első sarkon, amikor oldalról erős ütést és fájdalmat éreztem. A földre zuhantam és kiestek a kezemből a bevásárlótáskák is. Egy pillanatra elsötétült minden, nem láttam mást, csak sötétséget. Összeszorítottam a szemem és a fogaim, felkészülve még egy ütközésre, de az szerencsére nem jött. Helyette egy kezet éreztem a vállamon, ami aprókat rázott rajtam.
- Hahó, jól vagy?- kérdezte az ismeretlen.
- Fogjuk rá. Fáj a fejem.- nyögtem ki.
- Ajj basszus, gyere bemegyünk a kórházba.
- Mi? Biztos, hogy nem megyek kórházba. Engedj el, inkább jól vagyok.- riadtam meg.
- Nem, meg kell nézetni. Lehet, hogy agyrázkódásod van.- jelentette ki szigorúan, majd segített felállni.- Egyébként Brandon vagyok. Brandon Ross.
- Katie. Katie Bell.
- Ugye most nem fogunk kezet fogni?- mosolyodott el a srác.
- Nem hiszem, hogy erre feltétlenül szükség van.- görbült felfelé az én szám is, majd hirtelen a fejemhez kaptam.- Auuuu.
- Nagyon fáj?- kérdezte aggódva.
- Egy kicsit.
- Na akkor induljunk.
Az út nagy része csendben telt, én sétáltam, ő meg mellettem tolta a biciklijét, aminek a kormányára fel voltak akasztva a szatyraim. Segített felszedni a kiborult dolgokat. Rendes, de attól még elgázolt. Elsétáltunk a kórházba, szerencsére nem volt messze. A recepcióról az ügyeletre irányítottak minket, ahol leülhettünk a váróteremben.
- Amúgy mi is történt? Nem láttam rendesen.- kérdeztem.
- Hát jöttem a bicómmal, nem néztem be a sarkon, tekertem volna tovább, de te kijöttél és neked mentem. Ne haragudj, nem direkt volt, de tudom, hogy az én hibám.- kezdett mentegetőzni.
Elmosolyodtam.
- Nyugi, semmi baj. Bárkivel előfordul.- próbáltam megnyugtatni, mert lassan idegesebb volt, mint én.
- Akkor jó. De tényleg ne haragudj.
- Tényleg nem haragszom. De ha még egyszer bocsánatot kérsz, elzavarlak.- poénkodtam.
- Jól van, bocs... akarom mondani mikor következel te?- kérdezte, majd mind a ketten elnevettük magunkat.
Még vagy 10 percig vártunk, amikor végre sorra kerültem. Bementem és egy enyhén mogorva ember ült a székében.
- Jó estét kívánok.- mondtam.
- Viszont, mi a panasza?- kérdezte kissé zsémbesen.
- Nekem jöttek biciklivel és fáj a fejem.- meséltem el a balesetemet az orvosnak.
- Ennyi? Na jöjjön ide és lekezelem a homlokát. Kicsit felrepedt.
Odasétáltam, leültem az előtte lévő székre és észrevettem, hogy az orvos tűt és cérnát vesz elő.
- Össze kell varrni? Nagyon fog fájni?- ijedtem meg, mert kifejezetten utálom az ilyen helyzeteket.
- Ha nem tetszik valami haza lehet menni, van elég bajom a maga jelentéktelen repedésén kívül. Majd megcsinálja valaki más. Amúgy nem kellene összevarrni, ezeket csak el akartam rakni, de gyerünk, fesse az ördögöt a falra alaptalanul. Na viszlát.- közölte, nekem meg tágra nyíltak a szemeim.
- Jól van, ne tessék már ennyire bunkónak lenni. Csak megkérdeztem, hogy fájni fog-e.- lepődtem meg.
- Hogy engedhet meg ilyen hangnemet az idősebb, tapasztaltabb emberekkel szemben, kisasszony? Szégyellje magát.- mondta, majd motyogva hozzátette.- Hová süllyed ez a mai világ...
Kimentem az ajtón, amit be is csaptam magam után, de két pillanat múlva a nővér is kijött rajta.
- Ne haragudjon, a Doktor úr általában nem ilyen, nagyon rossz napja volt, sok a beteg és Ő az egyetlen az ügyeleten. Bejönne velem ide- mutatott egy másik ajtó felé- és kitisztítom a sebét.
- Én nem haragszom, csak minél előbb el szeretnék menni innen.- mondtam, majd a nő bólintott és bevezetett az előbb említett helyiségbe.
1 perc alatt lefertőtlenítette a sebemet, majd egy tapaszt rakott rá és voila, készen is voltunk. Nem is fájt, nem értem, miért nem mondott annyit a csávó, hogy "Nem is fogod érezni." Biztos nehezére esett kedvesnek lenni. Szeretem az ilyen embereket.
Visszamentem a váróba Brandonhoz és mondtam, hogy indulhatunk.
- Na mi volt bent?- kérdezte.
- Paraszt az orvos és szidta a generációnkat.- feleltem tök lazán.
- Ja jó.- nevette el magát és hagytuk a témát.
Kiértünk a kórházból, éppen el akartam indulni, amikor utánam szólt.
- Várj meg, hazakísérlek.
- Mi? Nem kell, köszi.
- Dehogynem. Elütöttelek, miattam kellett kórházba menned. Ez a legkevesebb.- mondta komolyan.
- Hát jó, de már fél 9 van.- néztem az órámra.
- Nem baj, nem vár otthon senki.
- Ezt hogy érted?- kérdeztem.
- Anyu meg Apu már nincsenek velünk. Meghaltak, de mindegy, nem érdekes.- próbálta lazán kezelni, de látszott rajta, hogy nagyon bántja és hiányoznak neki. A szeméből ki lehetett olvasni.
- Sorstárs. Apa 5 éve hagyott el minket, azóta semmit sem hallottunk róla. Anya tavaly halt meg. Öcsémmel ketten maradtunk egymásnak.- meséltem neki a sírógörcsömet visszatartva.
- Oo, nagyon sajnálom, részvétem. Amúgy nekem is van egy öcsém, Matt.- mondta kedvesen.
Elmosolyodtam és most már tényleg elindultunk a lakásom felé.
- Megérkeztünk.- mondtam, amikor megálltunk a lépcsőház ajtaja előtt.- Köszi, hogy elkísértél.
- Nem kell megköszönnöd. Figyelj...öö.. nem lehetne, hogy mondjuk.. megadod a számod? Mert máskor is találkozhatnánk vagy beszélhetnénk.
- Add a telód.- ideadta, beírtam a számom és megcsörgettem magamat.- Tessék. Na szia.
- Szia.- köszönt el, majd Ő is elindult haza.
Felcipeltem a lépcsőn a vásárolt cuccokat, merthogy azok is nálam voltak még. Benyitottam az ajtón, ami nyitva volt. Ez értelmes volt, na mindegy. Bepakoltam a hűtőbe, majd egy kis meglepetést is raktam oda. Erick és a haverjai nem eszik meg többet a kajámat! Ezt garantálom.

2.fejezet

Az ébresztőórámat fél 7-re állítottam be, hogy legyen időm elkészülni, mert hát mégis csak a felkészítés utáni első munkanap, ne nézzek ki ramatyul, mert elijesztem a vendégeket. Kimásztam az ágyikómból és elsétáltam a konyhába valami ehetőt keresni. Arra számítottam, hogy tök üres a hűtő, mert tegnap nem vásároltunk semmit, hanem a kajáldában ettünk, de meglepetésemre tele volt finomabbnál finomabb kajákkal, aminek nagyon megörültem, bár meg is lepődtem.
Zajt hallottam a nappali felől, odanéztem és éppen Erick jött be a konyhába egy Nutellás üveggel a kezében.
- Te voltál vásárolni? Beteg vagy?- csodálkoztam.
- Neked is jó reggelt, Katie.- mosolygott.
- Jó, jó, de honnan van a kaja?
- Szerinted? Kiraboltam a kisboltot az éjjel, aztán hazahoztam.- viccelődött.
- Komolyan kérdeztem Öcsi.
- Jól van már. Felkeltem korán és elmentem bevásárolni, mert tudom, hogy izgulsz és akkor mindig eszel.- mondta.
- Hogy én mennyire szeretlek téged.- öleltem magamhoz, majd egy óvatlan pillanatban kitekertem a kezéből a Nutellásbödönt és enni kezdtem.
- Héé.- háborodott fel Erick.
- Bocs, ezt kívántam meg.- kacsintottam, majd levágtam magam a kanapéra.
Benyomtam a TV-t és kapcsolgatni kezdtem, megpróbáltam keresni valami nézhető csatornát, amin nem Teleshop vagy valami hülye Brazil szappanopera megy. Küldetésem sikertelen volt, ezért úgy döntöttem, hogy inkább csak csendben megeszem a Nutellámat, aztán elvonulok fürdeni.
Beálltam a meleg víz alá és csak gondolkoztam. Úgy mindenen. Milyen lenne, ha Anya még velünk lenne? Ha Apa nem hagyott volna el minket? Vajon boldogok lennénk? Vagy Anya ugyan olyan terrorban élne, mint régen? Mi lett volna, ha Apa nem kezdi el bántalmazni Anyát? Erick és az Én kapcsolatom ugyan olyan lenne, mint most? Vagy utálnánk egymást? Vajon eljárnék bulizni a barátaimmal? És Erick bemutatná nekem a barátnőit? Vagy titkolná őket? Mi van az én barátaimmal? Miért nem léteznek? Milyen, amikor az embernek van legjobb barátja, aki nem a rokona? Jó lenne megkapni a válaszokat ezekre a kérdésekre, de a legtöbb sajnos rejtély marad, hiszen se Anya, se Apa nincs itt már velünk. Ők tudtak volna segíteni. Önkínzó módon minden este megsimítom a képet a családunkról, így emlékszek azokra az időkre, amikor még egyben voltunk, nem volt semmi baj, vagyis mi nem tudtunk róla. Hiányoznak az esti beszélgetéseink, a közös vásárlások, a készülődések az ünnepekre, az egyszerű ölelések és jó éjt-puszik, amiket kaptunk tőlük.
Elmélkedésemből az arcomon végigfolyó sós könnycseppek keltettek fel, visszarántva ezzel a valóságba. Nem is vettem észre, hogy sírok. Rádöbbentem, hogy szörnyen hiányoznak. Mind a ketten. Annak ellenére, hogy Apa miket tett Anyával. Ő is az életem része (volt), de milyen része. Ő hallotta meg az első szavaimat, tőle tanultam meg számolni, biciklizni, táncolni (úgy, ahogy). Bár az utóbbiban inkább Anya segített, Apa csak az alaplépéseket tudta. Mind a kettejüktől örököltem a tánc szeretetét. Tökéletes volt a családunk. Sajnos múlt időben.
Kimásztam a zuhany alól, majd törölközőmet magam köré csavarva átmentem a szobámba, felöltöztem, majd utam visszavitt a fürdőbe. Megfésülködtem, felkötöttem kontyba a hajamat, majd késznek nyilvánítottam magamat. Az óra még csak fél 8-at mutatott, de én már készen álltam az indulásra.
Minden mindegy alapon felvettem a tornacipőmet, elköszöntem Ericktől és kimentem a bejárati ajtón. Jó idő volt, sütött a Nap és közben kellemesen fújt a szél is. Lassan sétáltam a kávézó felé és közben benyomtam a zenelejátszómat. El is indultak a számok, az első például 3 Days Grace Pain című száma volt, amit nagyon szeretek.
Már új munkahelyem átlátszó üvegajtaja előtt álltam, de mielőtt bementem volna, vettem egy mély lélegzetet. Most vagy soha. "Most bemész Katie és elkezdesz dolgozni, hogy el tudd tartani Ericket, vagy soha sem lesz elég pénzed megadni neki mindent, amit szeretne." Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, így erőt vettem magamon, egy mosolyt varázsoltam arcomra és benyitottam.
Az ajtó feletti csengő vidáman csilingelni kezdett érkezésemre és ezt nem csak én vettem észre. Sam rám emelte tekintetét és mosolygott, majd üdvözölt.
- Jó reggelt, Katie!
- Neked is, Sam.- viszonoztam kedvességét.
- Mi újság? Kész vagy az első munkanapodra?- érdeklődött aranyosan.
- Fogjuk rá. Kicsit izgulok. Nem szeretnék elrontani semmit.- mondtam ki őszintén.
- Nyugi, nem lesz semmi baj.- simogatta meg vállamat.- De egy jó tanács. Ne öntsd le a férfi vendégek gyenge pontjait forró kávéval.
- Micsoda?- nevettem el magam.
- Tapasztalatból mondom.- nevetett ő is.
- Köszönöm szépen, szerintem megfogadom.
Besétáltam az alkalmazottak öltözőjébe, elvettem a nevemmel ellátott fogasról a kötényemet, magamra kötöttem, majd visszatértem Samhez.
- Na figyelj- kezdett magyarázni, miközben a helyiség bal oldala felé mutogatott- Amint látod, a kávézót két részre tudjuk osztani. A bal lesz a tiéd. Enyém a másik. Ott kell felvenned a vendégek rendelését, idejössz, elkészíted, majd visszaviszed a kért enni/innivalót. Érthető volt?
- Igenis, főnökasszony.- viccelődtem.
Sam elnevette magát, majd gyorsan a részem felé tolt és mutogatni kezdett, hogy ott az első kuncsaftom. Odasétáltam hozzá, majd udvariasan köszöntöttem.
- Jó reggelt kívánok, mit hozhatok?- kérdeztem a középkorú férfitól.
- Viszont. Kérnék szépen egy kávét, dupla cukorral, tejjel. Köszönöm.
Felírtam a rendelést, mert nem szabad összekeverni és elkészítettem a reggeli frissítő italt, majd átadtam a hapsinak és vártam.
Ebből állt az egész napom. Járkáltam ide-oda, kedves voltam mindenkivel, kávét és szendvicseket készítettem, de közben nevettem is Sammel. Tudtam, hogy mire vállalkozok, én akartam itt dolgozni, bár be kell, hogy valljam, ez egy kicsit unalmas. Biztos lesz valami izgalom is. Vagyis remélem.
Sammel ugyan akkor végeztünk (2-kor), ezért megbeszéltük, hogy együtt indulunk el.
- Na és mit csináljunk?- tettem fel a kérdésemet.
- Hát beszélgessünk.- csodálkozott Sam.
- Nem arra gondoltam.- mosolyodtam el.- Egyértelmű, hogy beszélgetünk. De közben mit csináljunk?
- Ja, hogy úgy. Szerintem menjünk el a parkba, az nagyon kellemes hely.
- Benne vagyok.- értettem egyet.
Elsétáltunk a közeli parkba és nem meglepő módon, beszélgettünk. Megtudtam, hogy Sam 19 éves, Amerikából költöztek ide a szüleivel  3 éves korában, szóval Ő Angliát tekinti a hazájának, hiszen itt nőtt fel. Szeret énekelni, céltudatos, kedves, mosolygós lány, aki bár néha kicsit butácska, nagyon szerethető. Én is meséltem neki magamról. Néhány részt direkt kihagytam, nem akartam az életem minden kis pillanatát megosztani egy új ismerőssel. Sam nagyon rendes volt, tolerálta és elfogadta, amit mondtam.
Későre járt, már vagy fél 7 lehetett. Nem is vettem észre, hogy ilyen jól elbeszélgettünk.
- Neked feltűnt, hogy már 4 és fél órája csak dumálunk?- kérdeztem a mellettem ülő szőke lányt.
- Komolyan? Anyáéknak nem szóltam, hogy nem megyek haza munka után. Na basszus, mennem kell.- riadt meg.
- Rendben. Akkor szia, holnap találkozunk.- intettem neki egyet.
Vagyis csak akartam, mert Sam gyorsan elém állt és megölelt. Kicsit bénán és meglepődve, de viszonoztam, majd tényleg hazafelé vettük az irányt.

1.fejezet

Reggel fél 6-kor kipattantak a szemeim. Kár, hogy csak 10-re kell mennem. Remek. Mindig ilyen voltam. Ha izgultam, nem tudtam aludni. Forgolódtam még kb. 10 percet az ágyban, de nem bírtam tovább, felkeltem. Odasétáltam az ablakhoz, felkészítve a szememet a fényáradatra, ami hamarosan beözönlik az üvegen keresztül. Felhúztam a redőnyt. Nem csalódtam, a Nap már melegen sütött és bevilágította az egész szobámat csillogós fényével. Ezért szeretem a nyarat. Mindig süt a Nap, meleg van, az emberek rövidnadrágban és napszemüvegben mászkálnak az utcán, fagyit nyalnak, parkban sétálnak, mintha semmi problémájuk nem lenne. Gondtalan élet, várlak!
Felvettem az ágy támlájára dobott köntösömet és zsiráfos mamuszomat, majd lementem a konyhába. Mit lehet enni reggel 6-kor? Melegszendvicset. Egyértelmű. Előkészítettem a hozzávalókat, majd magamban újra átnéztem, nehogy kihagyja valamit.

Minden megvan. Beraktam a sütőbe a szendvicseket, amiknek igen jó illata volt. Negyed 7 és az drága Öcsém már ébren van, ráadásul mellettem csorog a nyála. Sose tudott ellenállni a kajának. Ahol finom szagok voltak, megjelent Ő is. Kis hülye.
- Mikor lesz már kész?- türelmetlenkedett.
- Nyugi Öcsi, mindjárt.- feleltem nevetve.
1-2 perc múlva arrébb toltam Erick-et, aki még mindig a sütőt szuggerálta, hátha akkor gyorsabban kész lesz (??). Kivettem a szendvicseket, de mivel frissen sültek, elég melegek voltak.
- Öcsi, vigyázz, meleg!- figyelmeztettem.
Hát kár volt. Nem nagyon érdekelte, szerintem nem is hallotta. Felkapta a neki legszimpatikusabbat (legnagyobbat) és bekapta egyszerre a felét. Majd a másikat. És lenyelte. Bár tudtam, hogy fáj neki, azért kicsit mégis nevettem. Vagyis nagyon. Mondjuk inkább úgy, hogy a pultba kapaszkodtam, hogy ne essek el. Látni kellett volna azt a fejet. Akkor lett volna tökéletes, hogyha még egy kis füst is száll ki a füléből meg az orrából.
- Figyelj, én mondtam, hogy meleg.- nevettem tovább.
- Mi? Nem is mondtad.- csodálkozott, miközben itta a pohár vizét.
- Dehogynem. Csak kicsit szelektív a hallásod drágám.- kacsintottam rá, majd én is az egyik szendvics felé nyúltam, ami már vagy 10 perce engem nézett a tálcáról. Konkrétan kiválasztott és azt sugallta, hogy "Egyél meg, Katie! Gyere és egyél meg!" Nem tehettem mást, gyorsan én is befaltam a már kihűlt ételt.
Miután eltüntettük a reggelit, már 7 óra múlt. Kimentünk a nappaliba, azzal a feltett szándékkal, hogy TV-t fogunk nézni. Bekapcsoltam, de mivel nem volt semmi értelmes műsor, közös megegyezéssel arra a döntésre jutottunk, hogy filmezni fogunk. Erick engedte, hogy én válasszak filmet, merthogy első munkanap, legyen valami örömöm is. Hmm kedves. Szóval benyúltam a DVD-s dobozunkba és találomra kivettem az első filmet, ami a kezemhez került. Ez pedig a "Macskám, a családom és a fiúk" volt. Szeretem ezt a filmet. Erick kevésbé.
Konkrétan végigszenvedte az egészet. Volt, amikor hangosan horkolt (pedig nem is aludt, vicces gyerek), volt, hogy popcornnal dobált és vagy 10-szer kiment WC-re. Szeretek vele filmet nézni, mondtam már?
Fél 9. Elindulok fürdeni. Megengedtem a csapot és megvártam, amíg felmelegszik a víz. Addig levettem a pizsamámat, amit gondosan a szennyes kosárba dobáltam. Beálltam a zuhanyzóba és hagytam, hogy a meleg víz végigfolyjon a testemen. Jól esett, szeretek zuhanyozni. Fél órán keresztül álldogáltam és folyattam magamra a vizet, majd gondoltam, ideje kiszállni. Még hajat kell szárítanom. Magam köré csavartam a törölközőmet, majd átvonultam a szobámba és kiválogattam a ruháimat. Nem vittem túlzásba, felvettem egy farmert, egy fekete topot, rá egy farmer inget és egy fehér Converse cipőt.

Katie ruhái

Megszárítottam a hajam, kiengedve hagytam, hogy ráhulljanak enyhén hullámos tincseim a vállamra. Fél 10 van már. Ráérősen sétáltam a nappali felé, ahol Erick valami bugyuta mesét nézett. Nem szeretem az ilyeneket, egyáltalán nem viccesek, de a nyomi gyerekek viszont röhögnek rajtuk. Ezt nem fogom megérteni. Elbúcsúztam Erick-től, de utánam szólt.
- Katie, várj meg! Megyek veled.- mondta, majd felrohant átöltözni.
Hát jó. 10 perce várakoztam, amikor hallottam, hogy valaki jön felém. Erick felöltözve, direkt összekuszált hajjal megállt előttem és közölte, hogy indulhatunk.
Mint említettem, a kávézó, ahol munkát kaptam, nincsen messze, ezért pár perccel a megbeszélt találkozás előtt érkeztünk. Gondoltam addig megiszunk valamit, ezért hívtuk a pincért. Kijött és hozott nekünk egy-egy étlapot. Átböngésztük, Erick egy jeges teát kért, én meg egy jeges kávét. Hamar kihozták nekünk.
Mire megittuk, pont 10 óra volt. Odasétáltam a pulthoz.
- Jó napot! A főnököddel szeretnék beszélni.- mondtam az előbb engem kiszolgáló mosolygós lánynak.
- Persze, szólok neki. Te biztos Katie vagy, az új lány. Én Samantha vagyok, de szólíts csak Sam-nek.- mosolygott rám.
- Szia Sam, én Katie vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.- mosolyogtam vissza rá.
- Na akkor szólok David-nek.- mondta, majd hátat fordított nekem és elsétált hátra.
Vártam pár pillanatot, majd láttam, hogy Sam egy kb 190 cm magas, szőke hajú, kék szemű 30 év körüli férfival jött vissza. Odajött hozzám és kezet fogtunk.
- Szia, David vagyok, az új főnököd.- köszöntött ő is mosolyogva. Itt mindenki olyan mosolygós.
- Szia, én meg Katie vagyok, örülök, hogy itt dolgozhatok.
- Mi is örülünk neked, Katie.- felelte.- Gyere, körbevezetlek és elmondom, hogy mit kell tudni.
Vagy 2 órája járkáltunk össze-vissza a kávézóban, amikor végre kimondta a végszót.
- Rendben, készen állsz!- mondta, majd mosolyra húzta a száját.
- Hú, végre. És most? Álljak be? Vagy mi legyen?- kérdezősködtem.
- Nem, a mai napod ennyi lett volna. Várunk holnap reggel 8-ra. Szép délutánt.- köszönt el.
- Köszönök szépen mindent, szia.- viszonoztam köszönését, majd visszafordultam hozzá.- David, kérdezhetek valamit?
- Hallgatlak.
- Te nem vagy véletlenül svéd?- kérdeztem.
David felnevetett.
- Mindenki ezt hiszi rólam. Pedig brit vagyok.
- Ja bocsi, csak kérdeztem.- mentegetőztem.
- Semmi baj, nyugodj meg. Na viszlát holnap.
- Viszlát!
Távozásomat az ajtó fölé függesztett csengő is jelezte, mert vidáman csilingelni kezdett. Intettem Sam-nek, majd hazafelé vettem az irányt. Bedugtam a fülesemet a fülembe és elindítottam a zenét. Éppen The Cab Animal című száma ment, amikor benyitottam az ajtón. Sehol senki. Hurrá, enyém a terep! Nem sokáig örülhettem, mert Erick meghallotta, hogy megjöttem, előbújt a szobájából és rám támadt. Részletesen el kellett mesélnem, hogy mi volt. Mindent, de tényleg mindent. Olyan furcsa kérdéseket is kaptam, mint például "Voltál a WC-ben? Milyen szagú a szappan?" vagy "Van egyenruha?" Jó, mondjuk az utóbbi kérdés nem fura, de Erick szájából igen. Nem szokták érdekelni az ilyen apróságok, de minden türelmesen elmagyaráztam neki.
A nap hátralevő részét Öcsivel együtt töltöttük. Voltunk plázázni, vettünk pár pólót meg egy cipőt nekem, valamint egy PC játékot Erick-nek. Mire hazaértünk, hullák voltunk, ráadásul este 9, mert beültünk egy kicsit enni is, meg voltunk a parkban is sétálni. Egy kicsit elhúzódott. Lehet, hogy nem zombiként kellene kezdenem az új munkahelyen. Az rossz benyomást keltene. Ezekkel a gondolatokkal zuhantam be a pihe-puha ágyikómba és éppen annyi erőm volt, hogy átvegyem a pizsimet, mielőtt elraboltak Álomország manói.