3.fejezet

Na egy kicsit hamarabb, vagyis inkább egy héttel hamarabb hoztam a 3.fejezetet. Ezt köszönhetitek a húgomnak és Barninak, aki segített a rész megírásában. Szeretném megköszönni Apának a segítséget, mivel láthatjátok, hogy van fejlécem. Na ezt Ő csinálta és nagyon szépen köszönöm, nekem hihetetlenül tetszik. Na nem szövegelek tovább, olvassatok nyugodtan:)

Hazaértem. Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, majd kiabáltam egyet.
- Erick itthon vagy?
Semmi válasz. Na még egyszer.
- Hahó, itt vagy?
Még mindig semmi. Biztos elment a barátaival valahova. Azért egy sms-t írhatott volna. Mindegy. Elindultam a hűtő felé, azzal a szándékkal, hogy eszek valamit, mert mindjárt kimarja a gyomorsav a gyomromat.
- Reggel Erick bevásárolt, úgyhogy van itthon elég kaja.- gondolkoztam hangosan.
Aha, majdnem. A hűtő konkrétan üres volt, csak egy üveg majonéz volt benne. Mi a frászt csinált ez a gyerek? Egész nap evett? Vagy mi? Elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Kicsöngött, majd pár másodperc múlva fel is vette.
- Ki falta fel az összes kaját?- kérdeztem köszönés nélkül.
- Én.- válaszolta tök természetesen.
- És mégis miért?- tudakoltam meg.
- Mert éhes voltam.- adta tudtomra a szerinte elfogadható magyarázatot.
- Na de ennyire?- kiabáltam.
- Igen.- felelte tök higgadtan, de hallottam valami halk röhögést a háttérből.
Valószínűleg ki voltam hangosítva. A kis rohadékok. Megzabálták a kajámat és még ki is röhögnek. Na ezt még visszakapják. Velem senki sem szórakozhat.
- Na jó, elmegyek és veszek kaját, de remélem azt tudod, hogy soha többet nem kapsz belőle. Megértetted?- játszottam a szigorút.
- Meg.
- Cső.- majd leraktam.
Most mehetek vásárolni. Remek. Felvettem a cipőmet és elindultam a bolt felé. Sajnos elég messze van tőlünk, de mivel éhes vagyok, megteszem az utat. Az éhség nagy úr.
Amikor odaértem rájöttem, hogy hihetetlenül sokan vannak. Hatalmas sorok kígyóztak a kasszáknál, az emberek türelmetlenül doboltak a bevásárlókocsijuk fogantyúján és egyfolytában az órájukat bámulták. Nekem mindegy, van időm. Körbementem az üzletben, összeszedtem Eric kedvenc kajáit meg ugye az én kedvenceimet is és beálltam a legrövidebbnek tűnő sorba.
Röpke 15 perc alatt végeztem is, bár hozzá tartozik a sztorihoz, hogy az előttem álló öreg néni nyolcszor számolta át a pénzt, mielőtt odaadta volna és a pénztáros is bénázott, többször kiesett a kezéből a termék. Több, mint valószínű, hogy ezért álltak itt a legkevesebben.
Szatyrokkal a kezemben kiléptem az automatikus tolóajtón. Még szerencse, hogy magától kinyílik, mert különben szerencsétlenkedhettem volna egy ideig a kinyitásával. Szóval elindultam haza. Éppen befordulni készültem az első sarkon, amikor oldalról erős ütést és fájdalmat éreztem. A földre zuhantam és kiestek a kezemből a bevásárlótáskák is. Egy pillanatra elsötétült minden, nem láttam mást, csak sötétséget. Összeszorítottam a szemem és a fogaim, felkészülve még egy ütközésre, de az szerencsére nem jött. Helyette egy kezet éreztem a vállamon, ami aprókat rázott rajtam.
- Hahó, jól vagy?- kérdezte az ismeretlen.
- Fogjuk rá. Fáj a fejem.- nyögtem ki.
- Ajj basszus, gyere bemegyünk a kórházba.
- Mi? Biztos, hogy nem megyek kórházba. Engedj el, inkább jól vagyok.- riadtam meg.
- Nem, meg kell nézetni. Lehet, hogy agyrázkódásod van.- jelentette ki szigorúan, majd segített felállni.- Egyébként Brandon vagyok. Brandon Ross.
- Katie. Katie Bell.
- Ugye most nem fogunk kezet fogni?- mosolyodott el a srác.
- Nem hiszem, hogy erre feltétlenül szükség van.- görbült felfelé az én szám is, majd hirtelen a fejemhez kaptam.- Auuuu.
- Nagyon fáj?- kérdezte aggódva.
- Egy kicsit.
- Na akkor induljunk.
Az út nagy része csendben telt, én sétáltam, ő meg mellettem tolta a biciklijét, aminek a kormányára fel voltak akasztva a szatyraim. Segített felszedni a kiborult dolgokat. Rendes, de attól még elgázolt. Elsétáltunk a kórházba, szerencsére nem volt messze. A recepcióról az ügyeletre irányítottak minket, ahol leülhettünk a váróteremben.
- Amúgy mi is történt? Nem láttam rendesen.- kérdeztem.
- Hát jöttem a bicómmal, nem néztem be a sarkon, tekertem volna tovább, de te kijöttél és neked mentem. Ne haragudj, nem direkt volt, de tudom, hogy az én hibám.- kezdett mentegetőzni.
Elmosolyodtam.
- Nyugi, semmi baj. Bárkivel előfordul.- próbáltam megnyugtatni, mert lassan idegesebb volt, mint én.
- Akkor jó. De tényleg ne haragudj.
- Tényleg nem haragszom. De ha még egyszer bocsánatot kérsz, elzavarlak.- poénkodtam.
- Jól van, bocs... akarom mondani mikor következel te?- kérdezte, majd mind a ketten elnevettük magunkat.
Még vagy 10 percig vártunk, amikor végre sorra kerültem. Bementem és egy enyhén mogorva ember ült a székében.
- Jó estét kívánok.- mondtam.
- Viszont, mi a panasza?- kérdezte kissé zsémbesen.
- Nekem jöttek biciklivel és fáj a fejem.- meséltem el a balesetemet az orvosnak.
- Ennyi? Na jöjjön ide és lekezelem a homlokát. Kicsit felrepedt.
Odasétáltam, leültem az előtte lévő székre és észrevettem, hogy az orvos tűt és cérnát vesz elő.
- Össze kell varrni? Nagyon fog fájni?- ijedtem meg, mert kifejezetten utálom az ilyen helyzeteket.
- Ha nem tetszik valami haza lehet menni, van elég bajom a maga jelentéktelen repedésén kívül. Majd megcsinálja valaki más. Amúgy nem kellene összevarrni, ezeket csak el akartam rakni, de gyerünk, fesse az ördögöt a falra alaptalanul. Na viszlát.- közölte, nekem meg tágra nyíltak a szemeim.
- Jól van, ne tessék már ennyire bunkónak lenni. Csak megkérdeztem, hogy fájni fog-e.- lepődtem meg.
- Hogy engedhet meg ilyen hangnemet az idősebb, tapasztaltabb emberekkel szemben, kisasszony? Szégyellje magát.- mondta, majd motyogva hozzátette.- Hová süllyed ez a mai világ...
Kimentem az ajtón, amit be is csaptam magam után, de két pillanat múlva a nővér is kijött rajta.
- Ne haragudjon, a Doktor úr általában nem ilyen, nagyon rossz napja volt, sok a beteg és Ő az egyetlen az ügyeleten. Bejönne velem ide- mutatott egy másik ajtó felé- és kitisztítom a sebét.
- Én nem haragszom, csak minél előbb el szeretnék menni innen.- mondtam, majd a nő bólintott és bevezetett az előbb említett helyiségbe.
1 perc alatt lefertőtlenítette a sebemet, majd egy tapaszt rakott rá és voila, készen is voltunk. Nem is fájt, nem értem, miért nem mondott annyit a csávó, hogy "Nem is fogod érezni." Biztos nehezére esett kedvesnek lenni. Szeretem az ilyen embereket.
Visszamentem a váróba Brandonhoz és mondtam, hogy indulhatunk.
- Na mi volt bent?- kérdezte.
- Paraszt az orvos és szidta a generációnkat.- feleltem tök lazán.
- Ja jó.- nevette el magát és hagytuk a témát.
Kiértünk a kórházból, éppen el akartam indulni, amikor utánam szólt.
- Várj meg, hazakísérlek.
- Mi? Nem kell, köszi.
- Dehogynem. Elütöttelek, miattam kellett kórházba menned. Ez a legkevesebb.- mondta komolyan.
- Hát jó, de már fél 9 van.- néztem az órámra.
- Nem baj, nem vár otthon senki.
- Ezt hogy érted?- kérdeztem.
- Anyu meg Apu már nincsenek velünk. Meghaltak, de mindegy, nem érdekes.- próbálta lazán kezelni, de látszott rajta, hogy nagyon bántja és hiányoznak neki. A szeméből ki lehetett olvasni.
- Sorstárs. Apa 5 éve hagyott el minket, azóta semmit sem hallottunk róla. Anya tavaly halt meg. Öcsémmel ketten maradtunk egymásnak.- meséltem neki a sírógörcsömet visszatartva.
- Oo, nagyon sajnálom, részvétem. Amúgy nekem is van egy öcsém, Matt.- mondta kedvesen.
Elmosolyodtam és most már tényleg elindultunk a lakásom felé.
- Megérkeztünk.- mondtam, amikor megálltunk a lépcsőház ajtaja előtt.- Köszi, hogy elkísértél.
- Nem kell megköszönnöd. Figyelj...öö.. nem lehetne, hogy mondjuk.. megadod a számod? Mert máskor is találkozhatnánk vagy beszélhetnénk.
- Add a telód.- ideadta, beírtam a számom és megcsörgettem magamat.- Tessék. Na szia.
- Szia.- köszönt el, majd Ő is elindult haza.
Felcipeltem a lépcsőn a vásárolt cuccokat, merthogy azok is nálam voltak még. Benyitottam az ajtón, ami nyitva volt. Ez értelmes volt, na mindegy. Bepakoltam a hűtőbe, majd egy kis meglepetést is raktam oda. Erick és a haverjai nem eszik meg többet a kajámat! Ezt garantálom.

2.fejezet

Az ébresztőórámat fél 7-re állítottam be, hogy legyen időm elkészülni, mert hát mégis csak a felkészítés utáni első munkanap, ne nézzek ki ramatyul, mert elijesztem a vendégeket. Kimásztam az ágyikómból és elsétáltam a konyhába valami ehetőt keresni. Arra számítottam, hogy tök üres a hűtő, mert tegnap nem vásároltunk semmit, hanem a kajáldában ettünk, de meglepetésemre tele volt finomabbnál finomabb kajákkal, aminek nagyon megörültem, bár meg is lepődtem.
Zajt hallottam a nappali felől, odanéztem és éppen Erick jött be a konyhába egy Nutellás üveggel a kezében.
- Te voltál vásárolni? Beteg vagy?- csodálkoztam.
- Neked is jó reggelt, Katie.- mosolygott.
- Jó, jó, de honnan van a kaja?
- Szerinted? Kiraboltam a kisboltot az éjjel, aztán hazahoztam.- viccelődött.
- Komolyan kérdeztem Öcsi.
- Jól van már. Felkeltem korán és elmentem bevásárolni, mert tudom, hogy izgulsz és akkor mindig eszel.- mondta.
- Hogy én mennyire szeretlek téged.- öleltem magamhoz, majd egy óvatlan pillanatban kitekertem a kezéből a Nutellásbödönt és enni kezdtem.
- Héé.- háborodott fel Erick.
- Bocs, ezt kívántam meg.- kacsintottam, majd levágtam magam a kanapéra.
Benyomtam a TV-t és kapcsolgatni kezdtem, megpróbáltam keresni valami nézhető csatornát, amin nem Teleshop vagy valami hülye Brazil szappanopera megy. Küldetésem sikertelen volt, ezért úgy döntöttem, hogy inkább csak csendben megeszem a Nutellámat, aztán elvonulok fürdeni.
Beálltam a meleg víz alá és csak gondolkoztam. Úgy mindenen. Milyen lenne, ha Anya még velünk lenne? Ha Apa nem hagyott volna el minket? Vajon boldogok lennénk? Vagy Anya ugyan olyan terrorban élne, mint régen? Mi lett volna, ha Apa nem kezdi el bántalmazni Anyát? Erick és az Én kapcsolatom ugyan olyan lenne, mint most? Vagy utálnánk egymást? Vajon eljárnék bulizni a barátaimmal? És Erick bemutatná nekem a barátnőit? Vagy titkolná őket? Mi van az én barátaimmal? Miért nem léteznek? Milyen, amikor az embernek van legjobb barátja, aki nem a rokona? Jó lenne megkapni a válaszokat ezekre a kérdésekre, de a legtöbb sajnos rejtély marad, hiszen se Anya, se Apa nincs itt már velünk. Ők tudtak volna segíteni. Önkínzó módon minden este megsimítom a képet a családunkról, így emlékszek azokra az időkre, amikor még egyben voltunk, nem volt semmi baj, vagyis mi nem tudtunk róla. Hiányoznak az esti beszélgetéseink, a közös vásárlások, a készülődések az ünnepekre, az egyszerű ölelések és jó éjt-puszik, amiket kaptunk tőlük.
Elmélkedésemből az arcomon végigfolyó sós könnycseppek keltettek fel, visszarántva ezzel a valóságba. Nem is vettem észre, hogy sírok. Rádöbbentem, hogy szörnyen hiányoznak. Mind a ketten. Annak ellenére, hogy Apa miket tett Anyával. Ő is az életem része (volt), de milyen része. Ő hallotta meg az első szavaimat, tőle tanultam meg számolni, biciklizni, táncolni (úgy, ahogy). Bár az utóbbiban inkább Anya segített, Apa csak az alaplépéseket tudta. Mind a kettejüktől örököltem a tánc szeretetét. Tökéletes volt a családunk. Sajnos múlt időben.
Kimásztam a zuhany alól, majd törölközőmet magam köré csavarva átmentem a szobámba, felöltöztem, majd utam visszavitt a fürdőbe. Megfésülködtem, felkötöttem kontyba a hajamat, majd késznek nyilvánítottam magamat. Az óra még csak fél 8-at mutatott, de én már készen álltam az indulásra.
Minden mindegy alapon felvettem a tornacipőmet, elköszöntem Ericktől és kimentem a bejárati ajtón. Jó idő volt, sütött a Nap és közben kellemesen fújt a szél is. Lassan sétáltam a kávézó felé és közben benyomtam a zenelejátszómat. El is indultak a számok, az első például 3 Days Grace Pain című száma volt, amit nagyon szeretek.
Már új munkahelyem átlátszó üvegajtaja előtt álltam, de mielőtt bementem volna, vettem egy mély lélegzetet. Most vagy soha. "Most bemész Katie és elkezdesz dolgozni, hogy el tudd tartani Ericket, vagy soha sem lesz elég pénzed megadni neki mindent, amit szeretne." Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, így erőt vettem magamon, egy mosolyt varázsoltam arcomra és benyitottam.
Az ajtó feletti csengő vidáman csilingelni kezdett érkezésemre és ezt nem csak én vettem észre. Sam rám emelte tekintetét és mosolygott, majd üdvözölt.
- Jó reggelt, Katie!
- Neked is, Sam.- viszonoztam kedvességét.
- Mi újság? Kész vagy az első munkanapodra?- érdeklődött aranyosan.
- Fogjuk rá. Kicsit izgulok. Nem szeretnék elrontani semmit.- mondtam ki őszintén.
- Nyugi, nem lesz semmi baj.- simogatta meg vállamat.- De egy jó tanács. Ne öntsd le a férfi vendégek gyenge pontjait forró kávéval.
- Micsoda?- nevettem el magam.
- Tapasztalatból mondom.- nevetett ő is.
- Köszönöm szépen, szerintem megfogadom.
Besétáltam az alkalmazottak öltözőjébe, elvettem a nevemmel ellátott fogasról a kötényemet, magamra kötöttem, majd visszatértem Samhez.
- Na figyelj- kezdett magyarázni, miközben a helyiség bal oldala felé mutogatott- Amint látod, a kávézót két részre tudjuk osztani. A bal lesz a tiéd. Enyém a másik. Ott kell felvenned a vendégek rendelését, idejössz, elkészíted, majd visszaviszed a kért enni/innivalót. Érthető volt?
- Igenis, főnökasszony.- viccelődtem.
Sam elnevette magát, majd gyorsan a részem felé tolt és mutogatni kezdett, hogy ott az első kuncsaftom. Odasétáltam hozzá, majd udvariasan köszöntöttem.
- Jó reggelt kívánok, mit hozhatok?- kérdeztem a középkorú férfitól.
- Viszont. Kérnék szépen egy kávét, dupla cukorral, tejjel. Köszönöm.
Felírtam a rendelést, mert nem szabad összekeverni és elkészítettem a reggeli frissítő italt, majd átadtam a hapsinak és vártam.
Ebből állt az egész napom. Járkáltam ide-oda, kedves voltam mindenkivel, kávét és szendvicseket készítettem, de közben nevettem is Sammel. Tudtam, hogy mire vállalkozok, én akartam itt dolgozni, bár be kell, hogy valljam, ez egy kicsit unalmas. Biztos lesz valami izgalom is. Vagyis remélem.
Sammel ugyan akkor végeztünk (2-kor), ezért megbeszéltük, hogy együtt indulunk el.
- Na és mit csináljunk?- tettem fel a kérdésemet.
- Hát beszélgessünk.- csodálkozott Sam.
- Nem arra gondoltam.- mosolyodtam el.- Egyértelmű, hogy beszélgetünk. De közben mit csináljunk?
- Ja, hogy úgy. Szerintem menjünk el a parkba, az nagyon kellemes hely.
- Benne vagyok.- értettem egyet.
Elsétáltunk a közeli parkba és nem meglepő módon, beszélgettünk. Megtudtam, hogy Sam 19 éves, Amerikából költöztek ide a szüleivel  3 éves korában, szóval Ő Angliát tekinti a hazájának, hiszen itt nőtt fel. Szeret énekelni, céltudatos, kedves, mosolygós lány, aki bár néha kicsit butácska, nagyon szerethető. Én is meséltem neki magamról. Néhány részt direkt kihagytam, nem akartam az életem minden kis pillanatát megosztani egy új ismerőssel. Sam nagyon rendes volt, tolerálta és elfogadta, amit mondtam.
Későre járt, már vagy fél 7 lehetett. Nem is vettem észre, hogy ilyen jól elbeszélgettünk.
- Neked feltűnt, hogy már 4 és fél órája csak dumálunk?- kérdeztem a mellettem ülő szőke lányt.
- Komolyan? Anyáéknak nem szóltam, hogy nem megyek haza munka után. Na basszus, mennem kell.- riadt meg.
- Rendben. Akkor szia, holnap találkozunk.- intettem neki egyet.
Vagyis csak akartam, mert Sam gyorsan elém állt és megölelt. Kicsit bénán és meglepődve, de viszonoztam, majd tényleg hazafelé vettük az irányt.

1.fejezet

Reggel fél 6-kor kipattantak a szemeim. Kár, hogy csak 10-re kell mennem. Remek. Mindig ilyen voltam. Ha izgultam, nem tudtam aludni. Forgolódtam még kb. 10 percet az ágyban, de nem bírtam tovább, felkeltem. Odasétáltam az ablakhoz, felkészítve a szememet a fényáradatra, ami hamarosan beözönlik az üvegen keresztül. Felhúztam a redőnyt. Nem csalódtam, a Nap már melegen sütött és bevilágította az egész szobámat csillogós fényével. Ezért szeretem a nyarat. Mindig süt a Nap, meleg van, az emberek rövidnadrágban és napszemüvegben mászkálnak az utcán, fagyit nyalnak, parkban sétálnak, mintha semmi problémájuk nem lenne. Gondtalan élet, várlak!
Felvettem az ágy támlájára dobott köntösömet és zsiráfos mamuszomat, majd lementem a konyhába. Mit lehet enni reggel 6-kor? Melegszendvicset. Egyértelmű. Előkészítettem a hozzávalókat, majd magamban újra átnéztem, nehogy kihagyja valamit.

Minden megvan. Beraktam a sütőbe a szendvicseket, amiknek igen jó illata volt. Negyed 7 és az drága Öcsém már ébren van, ráadásul mellettem csorog a nyála. Sose tudott ellenállni a kajának. Ahol finom szagok voltak, megjelent Ő is. Kis hülye.
- Mikor lesz már kész?- türelmetlenkedett.
- Nyugi Öcsi, mindjárt.- feleltem nevetve.
1-2 perc múlva arrébb toltam Erick-et, aki még mindig a sütőt szuggerálta, hátha akkor gyorsabban kész lesz (??). Kivettem a szendvicseket, de mivel frissen sültek, elég melegek voltak.
- Öcsi, vigyázz, meleg!- figyelmeztettem.
Hát kár volt. Nem nagyon érdekelte, szerintem nem is hallotta. Felkapta a neki legszimpatikusabbat (legnagyobbat) és bekapta egyszerre a felét. Majd a másikat. És lenyelte. Bár tudtam, hogy fáj neki, azért kicsit mégis nevettem. Vagyis nagyon. Mondjuk inkább úgy, hogy a pultba kapaszkodtam, hogy ne essek el. Látni kellett volna azt a fejet. Akkor lett volna tökéletes, hogyha még egy kis füst is száll ki a füléből meg az orrából.
- Figyelj, én mondtam, hogy meleg.- nevettem tovább.
- Mi? Nem is mondtad.- csodálkozott, miközben itta a pohár vizét.
- Dehogynem. Csak kicsit szelektív a hallásod drágám.- kacsintottam rá, majd én is az egyik szendvics felé nyúltam, ami már vagy 10 perce engem nézett a tálcáról. Konkrétan kiválasztott és azt sugallta, hogy "Egyél meg, Katie! Gyere és egyél meg!" Nem tehettem mást, gyorsan én is befaltam a már kihűlt ételt.
Miután eltüntettük a reggelit, már 7 óra múlt. Kimentünk a nappaliba, azzal a feltett szándékkal, hogy TV-t fogunk nézni. Bekapcsoltam, de mivel nem volt semmi értelmes műsor, közös megegyezéssel arra a döntésre jutottunk, hogy filmezni fogunk. Erick engedte, hogy én válasszak filmet, merthogy első munkanap, legyen valami örömöm is. Hmm kedves. Szóval benyúltam a DVD-s dobozunkba és találomra kivettem az első filmet, ami a kezemhez került. Ez pedig a "Macskám, a családom és a fiúk" volt. Szeretem ezt a filmet. Erick kevésbé.
Konkrétan végigszenvedte az egészet. Volt, amikor hangosan horkolt (pedig nem is aludt, vicces gyerek), volt, hogy popcornnal dobált és vagy 10-szer kiment WC-re. Szeretek vele filmet nézni, mondtam már?
Fél 9. Elindulok fürdeni. Megengedtem a csapot és megvártam, amíg felmelegszik a víz. Addig levettem a pizsamámat, amit gondosan a szennyes kosárba dobáltam. Beálltam a zuhanyzóba és hagytam, hogy a meleg víz végigfolyjon a testemen. Jól esett, szeretek zuhanyozni. Fél órán keresztül álldogáltam és folyattam magamra a vizet, majd gondoltam, ideje kiszállni. Még hajat kell szárítanom. Magam köré csavartam a törölközőmet, majd átvonultam a szobámba és kiválogattam a ruháimat. Nem vittem túlzásba, felvettem egy farmert, egy fekete topot, rá egy farmer inget és egy fehér Converse cipőt.

Katie ruhái

Megszárítottam a hajam, kiengedve hagytam, hogy ráhulljanak enyhén hullámos tincseim a vállamra. Fél 10 van már. Ráérősen sétáltam a nappali felé, ahol Erick valami bugyuta mesét nézett. Nem szeretem az ilyeneket, egyáltalán nem viccesek, de a nyomi gyerekek viszont röhögnek rajtuk. Ezt nem fogom megérteni. Elbúcsúztam Erick-től, de utánam szólt.
- Katie, várj meg! Megyek veled.- mondta, majd felrohant átöltözni.
Hát jó. 10 perce várakoztam, amikor hallottam, hogy valaki jön felém. Erick felöltözve, direkt összekuszált hajjal megállt előttem és közölte, hogy indulhatunk.
Mint említettem, a kávézó, ahol munkát kaptam, nincsen messze, ezért pár perccel a megbeszélt találkozás előtt érkeztünk. Gondoltam addig megiszunk valamit, ezért hívtuk a pincért. Kijött és hozott nekünk egy-egy étlapot. Átböngésztük, Erick egy jeges teát kért, én meg egy jeges kávét. Hamar kihozták nekünk.
Mire megittuk, pont 10 óra volt. Odasétáltam a pulthoz.
- Jó napot! A főnököddel szeretnék beszélni.- mondtam az előbb engem kiszolgáló mosolygós lánynak.
- Persze, szólok neki. Te biztos Katie vagy, az új lány. Én Samantha vagyok, de szólíts csak Sam-nek.- mosolygott rám.
- Szia Sam, én Katie vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.- mosolyogtam vissza rá.
- Na akkor szólok David-nek.- mondta, majd hátat fordított nekem és elsétált hátra.
Vártam pár pillanatot, majd láttam, hogy Sam egy kb 190 cm magas, szőke hajú, kék szemű 30 év körüli férfival jött vissza. Odajött hozzám és kezet fogtunk.
- Szia, David vagyok, az új főnököd.- köszöntött ő is mosolyogva. Itt mindenki olyan mosolygós.
- Szia, én meg Katie vagyok, örülök, hogy itt dolgozhatok.
- Mi is örülünk neked, Katie.- felelte.- Gyere, körbevezetlek és elmondom, hogy mit kell tudni.
Vagy 2 órája járkáltunk össze-vissza a kávézóban, amikor végre kimondta a végszót.
- Rendben, készen állsz!- mondta, majd mosolyra húzta a száját.
- Hú, végre. És most? Álljak be? Vagy mi legyen?- kérdezősködtem.
- Nem, a mai napod ennyi lett volna. Várunk holnap reggel 8-ra. Szép délutánt.- köszönt el.
- Köszönök szépen mindent, szia.- viszonoztam köszönését, majd visszafordultam hozzá.- David, kérdezhetek valamit?
- Hallgatlak.
- Te nem vagy véletlenül svéd?- kérdeztem.
David felnevetett.
- Mindenki ezt hiszi rólam. Pedig brit vagyok.
- Ja bocsi, csak kérdeztem.- mentegetőztem.
- Semmi baj, nyugodj meg. Na viszlát holnap.
- Viszlát!
Távozásomat az ajtó fölé függesztett csengő is jelezte, mert vidáman csilingelni kezdett. Intettem Sam-nek, majd hazafelé vettem az irányt. Bedugtam a fülesemet a fülembe és elindítottam a zenét. Éppen The Cab Animal című száma ment, amikor benyitottam az ajtón. Sehol senki. Hurrá, enyém a terep! Nem sokáig örülhettem, mert Erick meghallotta, hogy megjöttem, előbújt a szobájából és rám támadt. Részletesen el kellett mesélnem, hogy mi volt. Mindent, de tényleg mindent. Olyan furcsa kérdéseket is kaptam, mint például "Voltál a WC-ben? Milyen szagú a szappan?" vagy "Van egyenruha?" Jó, mondjuk az utóbbi kérdés nem fura, de Erick szájából igen. Nem szokták érdekelni az ilyen apróságok, de minden türelmesen elmagyaráztam neki.
A nap hátralevő részét Öcsivel együtt töltöttük. Voltunk plázázni, vettünk pár pólót meg egy cipőt nekem, valamint egy PC játékot Erick-nek. Mire hazaértünk, hullák voltunk, ráadásul este 9, mert beültünk egy kicsit enni is, meg voltunk a parkban is sétálni. Egy kicsit elhúzódott. Lehet, hogy nem zombiként kellene kezdenem az új munkahelyen. Az rossz benyomást keltene. Ezekkel a gondolatokkal zuhantam be a pihe-puha ágyikómba és éppen annyi erőm volt, hogy átvegyem a pizsimet, mielőtt elraboltak Álomország manói.

Prológus

Pontosan 5 éve történt. Egy napsütéses keddi reggelre ébredtem. A redőny rései között beszűrődtek a Nap első sugarai, hiszen csak reggel fél 6 volt. Felültem az ágyban és kinyújtóztattam elaludt végtagjaim. A földszintről kiabálást hallottam. Felkeltem az ágyból, gondoltam ez megint csak a szokásos balhé, hiszen a szüleim minden napra tartogattak egymásnak valami sértést.
Nyugodtan lépkedtem öcsém szobája felé a folyosón, majd amikor odaértem, bekopogtam. Nem jött válasz, ezért benyitottam. Erick az egész ágyat elfoglalva próbált aludni. Ezt onnan veszem, hogy a fején volt a párnája. Szóltam neki.
- Hé Öcsi. Lent megint áll a bál.
Álmos fejjel felnézett rám és megforgatta a szemét. El tudom képzelni, hogy mit érezhetett. Mind a ketten hihetetlenül utáltuk, ha Anya és Apa veszekedtek. Régebben mindig együtt sírtunk és kérleltük őket, hogy hagyják abba. Mikor már idősebb voltam, meg tudtam nyugtatni az öcsémet, de így is szörnyű volt. Mindent megbeszélünk egymással és ennek köszönhetem, hogy Erick nem csak a kistestvérem, hanem a legjobb barátom is egyben. Nagyon szoros a kapcsolatom vele.
Becsoszogtam a fürdőszobába, felvettem egy sortot meg egy sima pólót. Úgyse megyek ma sehova. A nyár második napján. Mindegy.. Megmostam a fogam, kontyba fogtam a hajamat és gondoltam lesétálok valami ehetőt keresni. Anyáék a nappaliban voltak, de a konyhából frissen sült tojás illata csapta meg az orromat. Apa valószínűleg a reggelink készítése közben borította ki Anyát. Általában nem figyeltem a kiabálás okára és hogy mégis mit mondanak, mert majdnem minden alkalommal nem fontos dolgokon kaptak hajba. Kivettem a hűtőből a tejet, mert kakaót akartam inni, de hirtelen egy hangos sikítás miatt elejtettem a dobozt. Kifutottam a nappaliba megnézni, hogy mit művelnek.
Kővé fagyva álltam az ajtóban. Nem tudtam hinni abban, amit látok. Anya sírva guggol Apa alatt és Apa felette a magasba lendítette a jobb kezét, miközben a ballal Anya haját fogta szorosan, nehogy megmozduljon. A következő pillanatban csattant a pofon Anya arcán. Majd a második. És a harmadik. Könnyes szemmel álltam és nem tudtam mit csinálni. Kiabálni kezdtem.
- Erick, gyere ide! Apa, engedd el Anyát!
Odafutottam Anyához, akit közben Apa még egyszer arcon vágott, aztán ellökte. Segítettem neki felállni. Zokogva fordult felém és artikulálatlanul kezdett beszélni, úgyhogy nem értettem belőle semmit. Nem figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Szörnyű volt Anyát sírni látni. Nekem is sírógörcsöm lett, de vissza kellett tartanom. Nem akartam, hogy ennél is jobban összetörjön.
A lépcső felől trappolást hallottam és dühös szitkozódást. Apa rohant lefelé bőrönddel a kezében, mögötte Erick futott és kérdezősködött, hogy mit csinál. Amikor leértek, csendre intettem az Öcsémet. Nem kell, hogy még Ő is rátegyen egy lapáttal az amúgy is elkeserítő helyzetünkre. Csak néztük, ahogy Apa felveszi a cipőjét, kimegy a bejárati ajtón, majd jól be is csapja maga után. Erick döbbentem nézett hol Anyára és rám, hol az ajtóra, Apa után.
Elment. Tudtam, hogy nem fog többet visszajönni. Éreztem. Bár távozásának okát nem értettem, próbáltam nyugodt maradni. Megütni egy nőt? Hogy képzeli? Az volt az a pillanat, amikor Apa minden tekintélyét elvesztette a szememben. Ne merje férfinak nevezni magát. Azzal, hogy távozott a bejárati ajtón keresztül, távozott az életünkből is.
Amúgy Katie Bell vagyok, 19 éves és Londonban élek a 17 éves Öcsém, Erick társaságában a lakásunkban. 15 éves voltam, amikor Apánk elhagyott minket. Rá 4 évre, édesanyánk elhunyt autóbalesetben. Még mindig iszonyúan nehéz erről beszélni. Elfog a sírógörcs, ha arra gondolok, hogyha az a másik sofőr nem telefonál vezetés közben, Anya még most is itt lenne közöttünk és boldogan élne Apa nélkül, aki egyfolytában bántalmazta. Mint később megtudtam, nem az volt az első eset, hogy megverte Anyát. Heti rendszerességgel tette, amiről Erick és én mit sem sejtettünk. Na de hagyjuk ezt a témát.
Szóval idén végeztem a középiskolával, színötösre érettségiztem. Miután betöltöttem 18. életévemet, hivatalosan is Erick gyámja lettem és nem kellett a nagyszülőkkel élnünk. Beköltöztünk London egyik csendes mellékutcájának lakásába, amit együtt tartunk fent. Mivel elkezdődött a nyár, nekem dolgoznom kell és Erick közölte, hogy nem akar egész nap a szobájában punnyadni, úgyhogy Ő is keresett magának állást, amiért szörnyen büszke vagyok rá. Én egy kávézó pincérnője lettem, ami itt van tőlünk nem messze. Holnap lesz az első munkanapom, eléggé izgulok. Remélem nem szúrok el semmit, mert akkor volt munka, nincs munka.
Izgatottan feküdtem be az ágyamba, miután kulcsra zártam a bejárati ajtót és jó éjt kívántam Erick-nek. Gondolkoztam. Sok minden cikázott a fejemben, de nem nagyon emlékszek semmire, mert szinte egyből elnyomott az álom.