3.fejezet

Na egy kicsit hamarabb, vagyis inkább egy héttel hamarabb hoztam a 3.fejezetet. Ezt köszönhetitek a húgomnak és Barninak, aki segített a rész megírásában. Szeretném megköszönni Apának a segítséget, mivel láthatjátok, hogy van fejlécem. Na ezt Ő csinálta és nagyon szépen köszönöm, nekem hihetetlenül tetszik. Na nem szövegelek tovább, olvassatok nyugodtan:)

Hazaértem. Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, majd kiabáltam egyet.
- Erick itthon vagy?
Semmi válasz. Na még egyszer.
- Hahó, itt vagy?
Még mindig semmi. Biztos elment a barátaival valahova. Azért egy sms-t írhatott volna. Mindegy. Elindultam a hűtő felé, azzal a szándékkal, hogy eszek valamit, mert mindjárt kimarja a gyomorsav a gyomromat.
- Reggel Erick bevásárolt, úgyhogy van itthon elég kaja.- gondolkoztam hangosan.
Aha, majdnem. A hűtő konkrétan üres volt, csak egy üveg majonéz volt benne. Mi a frászt csinált ez a gyerek? Egész nap evett? Vagy mi? Elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Kicsöngött, majd pár másodperc múlva fel is vette.
- Ki falta fel az összes kaját?- kérdeztem köszönés nélkül.
- Én.- válaszolta tök természetesen.
- És mégis miért?- tudakoltam meg.
- Mert éhes voltam.- adta tudtomra a szerinte elfogadható magyarázatot.
- Na de ennyire?- kiabáltam.
- Igen.- felelte tök higgadtan, de hallottam valami halk röhögést a háttérből.
Valószínűleg ki voltam hangosítva. A kis rohadékok. Megzabálták a kajámat és még ki is röhögnek. Na ezt még visszakapják. Velem senki sem szórakozhat.
- Na jó, elmegyek és veszek kaját, de remélem azt tudod, hogy soha többet nem kapsz belőle. Megértetted?- játszottam a szigorút.
- Meg.
- Cső.- majd leraktam.
Most mehetek vásárolni. Remek. Felvettem a cipőmet és elindultam a bolt felé. Sajnos elég messze van tőlünk, de mivel éhes vagyok, megteszem az utat. Az éhség nagy úr.
Amikor odaértem rájöttem, hogy hihetetlenül sokan vannak. Hatalmas sorok kígyóztak a kasszáknál, az emberek türelmetlenül doboltak a bevásárlókocsijuk fogantyúján és egyfolytában az órájukat bámulták. Nekem mindegy, van időm. Körbementem az üzletben, összeszedtem Eric kedvenc kajáit meg ugye az én kedvenceimet is és beálltam a legrövidebbnek tűnő sorba.
Röpke 15 perc alatt végeztem is, bár hozzá tartozik a sztorihoz, hogy az előttem álló öreg néni nyolcszor számolta át a pénzt, mielőtt odaadta volna és a pénztáros is bénázott, többször kiesett a kezéből a termék. Több, mint valószínű, hogy ezért álltak itt a legkevesebben.
Szatyrokkal a kezemben kiléptem az automatikus tolóajtón. Még szerencse, hogy magától kinyílik, mert különben szerencsétlenkedhettem volna egy ideig a kinyitásával. Szóval elindultam haza. Éppen befordulni készültem az első sarkon, amikor oldalról erős ütést és fájdalmat éreztem. A földre zuhantam és kiestek a kezemből a bevásárlótáskák is. Egy pillanatra elsötétült minden, nem láttam mást, csak sötétséget. Összeszorítottam a szemem és a fogaim, felkészülve még egy ütközésre, de az szerencsére nem jött. Helyette egy kezet éreztem a vállamon, ami aprókat rázott rajtam.
- Hahó, jól vagy?- kérdezte az ismeretlen.
- Fogjuk rá. Fáj a fejem.- nyögtem ki.
- Ajj basszus, gyere bemegyünk a kórházba.
- Mi? Biztos, hogy nem megyek kórházba. Engedj el, inkább jól vagyok.- riadtam meg.
- Nem, meg kell nézetni. Lehet, hogy agyrázkódásod van.- jelentette ki szigorúan, majd segített felállni.- Egyébként Brandon vagyok. Brandon Ross.
- Katie. Katie Bell.
- Ugye most nem fogunk kezet fogni?- mosolyodott el a srác.
- Nem hiszem, hogy erre feltétlenül szükség van.- görbült felfelé az én szám is, majd hirtelen a fejemhez kaptam.- Auuuu.
- Nagyon fáj?- kérdezte aggódva.
- Egy kicsit.
- Na akkor induljunk.
Az út nagy része csendben telt, én sétáltam, ő meg mellettem tolta a biciklijét, aminek a kormányára fel voltak akasztva a szatyraim. Segített felszedni a kiborult dolgokat. Rendes, de attól még elgázolt. Elsétáltunk a kórházba, szerencsére nem volt messze. A recepcióról az ügyeletre irányítottak minket, ahol leülhettünk a váróteremben.
- Amúgy mi is történt? Nem láttam rendesen.- kérdeztem.
- Hát jöttem a bicómmal, nem néztem be a sarkon, tekertem volna tovább, de te kijöttél és neked mentem. Ne haragudj, nem direkt volt, de tudom, hogy az én hibám.- kezdett mentegetőzni.
Elmosolyodtam.
- Nyugi, semmi baj. Bárkivel előfordul.- próbáltam megnyugtatni, mert lassan idegesebb volt, mint én.
- Akkor jó. De tényleg ne haragudj.
- Tényleg nem haragszom. De ha még egyszer bocsánatot kérsz, elzavarlak.- poénkodtam.
- Jól van, bocs... akarom mondani mikor következel te?- kérdezte, majd mind a ketten elnevettük magunkat.
Még vagy 10 percig vártunk, amikor végre sorra kerültem. Bementem és egy enyhén mogorva ember ült a székében.
- Jó estét kívánok.- mondtam.
- Viszont, mi a panasza?- kérdezte kissé zsémbesen.
- Nekem jöttek biciklivel és fáj a fejem.- meséltem el a balesetemet az orvosnak.
- Ennyi? Na jöjjön ide és lekezelem a homlokát. Kicsit felrepedt.
Odasétáltam, leültem az előtte lévő székre és észrevettem, hogy az orvos tűt és cérnát vesz elő.
- Össze kell varrni? Nagyon fog fájni?- ijedtem meg, mert kifejezetten utálom az ilyen helyzeteket.
- Ha nem tetszik valami haza lehet menni, van elég bajom a maga jelentéktelen repedésén kívül. Majd megcsinálja valaki más. Amúgy nem kellene összevarrni, ezeket csak el akartam rakni, de gyerünk, fesse az ördögöt a falra alaptalanul. Na viszlát.- közölte, nekem meg tágra nyíltak a szemeim.
- Jól van, ne tessék már ennyire bunkónak lenni. Csak megkérdeztem, hogy fájni fog-e.- lepődtem meg.
- Hogy engedhet meg ilyen hangnemet az idősebb, tapasztaltabb emberekkel szemben, kisasszony? Szégyellje magát.- mondta, majd motyogva hozzátette.- Hová süllyed ez a mai világ...
Kimentem az ajtón, amit be is csaptam magam után, de két pillanat múlva a nővér is kijött rajta.
- Ne haragudjon, a Doktor úr általában nem ilyen, nagyon rossz napja volt, sok a beteg és Ő az egyetlen az ügyeleten. Bejönne velem ide- mutatott egy másik ajtó felé- és kitisztítom a sebét.
- Én nem haragszom, csak minél előbb el szeretnék menni innen.- mondtam, majd a nő bólintott és bevezetett az előbb említett helyiségbe.
1 perc alatt lefertőtlenítette a sebemet, majd egy tapaszt rakott rá és voila, készen is voltunk. Nem is fájt, nem értem, miért nem mondott annyit a csávó, hogy "Nem is fogod érezni." Biztos nehezére esett kedvesnek lenni. Szeretem az ilyen embereket.
Visszamentem a váróba Brandonhoz és mondtam, hogy indulhatunk.
- Na mi volt bent?- kérdezte.
- Paraszt az orvos és szidta a generációnkat.- feleltem tök lazán.
- Ja jó.- nevette el magát és hagytuk a témát.
Kiértünk a kórházból, éppen el akartam indulni, amikor utánam szólt.
- Várj meg, hazakísérlek.
- Mi? Nem kell, köszi.
- Dehogynem. Elütöttelek, miattam kellett kórházba menned. Ez a legkevesebb.- mondta komolyan.
- Hát jó, de már fél 9 van.- néztem az órámra.
- Nem baj, nem vár otthon senki.
- Ezt hogy érted?- kérdeztem.
- Anyu meg Apu már nincsenek velünk. Meghaltak, de mindegy, nem érdekes.- próbálta lazán kezelni, de látszott rajta, hogy nagyon bántja és hiányoznak neki. A szeméből ki lehetett olvasni.
- Sorstárs. Apa 5 éve hagyott el minket, azóta semmit sem hallottunk róla. Anya tavaly halt meg. Öcsémmel ketten maradtunk egymásnak.- meséltem neki a sírógörcsömet visszatartva.
- Oo, nagyon sajnálom, részvétem. Amúgy nekem is van egy öcsém, Matt.- mondta kedvesen.
Elmosolyodtam és most már tényleg elindultunk a lakásom felé.
- Megérkeztünk.- mondtam, amikor megálltunk a lépcsőház ajtaja előtt.- Köszi, hogy elkísértél.
- Nem kell megköszönnöd. Figyelj...öö.. nem lehetne, hogy mondjuk.. megadod a számod? Mert máskor is találkozhatnánk vagy beszélhetnénk.
- Add a telód.- ideadta, beírtam a számom és megcsörgettem magamat.- Tessék. Na szia.
- Szia.- köszönt el, majd Ő is elindult haza.
Felcipeltem a lépcsőn a vásárolt cuccokat, merthogy azok is nálam voltak még. Benyitottam az ajtón, ami nyitva volt. Ez értelmes volt, na mindegy. Bepakoltam a hűtőbe, majd egy kis meglepetést is raktam oda. Erick és a haverjai nem eszik meg többet a kajámat! Ezt garantálom.