Rövid és tartalmas beszélgetésem alatt Daviddel (amiben én amúgy meg sem szólaltam), nem sok kedvem volt semmihez, egyszerűen hulla voltam, csak haza akartam menni és aludni. Túl sok volt a történés. Amint kiléptem a csengettyűvel felszerelt ajtón, a vihar szele csapta meg az arcomat. Csúnya, sötét felhők lepték el az eget, eltorlaszolva a Nap fényének útját. Benyomtam a zenelejátszómat, majd gyorsítottam a lépteimen, nem akartam megvárni, hogy elkapjon a zuhi.
Valami lassú, depressziós, altató jellegű számnak a szövegét próbáltam értelmezni, amikor hazaértem. Lomhán pakoltam le a cuccaimat, majd elkurjantottam magamat.
- Megjöttem.
Amint kimondtam, egy hatalmasat dörgött odakint, mire összerezzentem. Sose szerettem a viharokat, mindig féltem tőlük. Egyszerűen irritált a hangja, a tudat, hogy bárkit, aki az utcán járkál ilyen zord időben, megcsaphat a villám és akár bele is halhat. Nem, ez nekem túl sok volt.
Az egész lakásban égtek a villanyok. Erick-kel hasonló a véleményünk. Szóval, bent olyan volt minden, mintha a Nap költözött volna hozzánk, konkrétan az éjjeliszekrényeken lévő lámpák és a zseblámpák is égtek. Valószínűleg a világűrből is lehetett látni minket, nem csodálkoztam volna akkor se, ha kaptunk volna e-mailben egy képet az űrből rólunk, ezzel a felirattal:
A Föld büszkeségei, avagy hogyan használjuk fel fél UK energiáját egy éjszaka alatt.
Egyáltalán nem biztató. Miután meggyőződtem róla, hogy öcsém a szobájában gépezik, én is leültem a TV elé, mert tudtam, hogy nem jönne álom a szememre ilyen időben. Kerestem egy megfelelő csatornát és elkezdtem nézni a filmet, amit éppen adtak. Valami horror. Hurrá. Szóval nézem és éppen annál a résznél tartottam, amikor a félős csaj megy a hosszú folyosón, a folyosó végén egy nagy, repedezett, a szétesés szélén álló ajtó. Idegesítően lassan nyúlt a kislány a rozsdásodó kilincs felé. Szörnyen drukkoltam neki, hogy végre sikerüljön kinyitni a nyomorult ajtót, már szinte izgatott voltam. És végre megvan. A kiscsaj bement a szobába és a halálra rémült fejét mutatták, amikor rohadt nagyot dörgött az ég. A félelmem megjött, az áram meg elment. Na remek. Sötét van, vihar van, nem tudom, hogy hol vannak a gyertyák, a zseblámpák. Ja igen, közben lekapcsoltam őket, hogy ne égjenek feleslegesen. Egyéb ötlet híján a telefonommal világítottam körbe a helyiséget és kerestem a céleszközöket, amik fényt bocsátanak ki és nem kell vakoskodnom.
Erick halk szitkozódását hallottam valamerről, valószínűleg a szobájából, mert félbeszakították a nagyon fontos tevékenységét. Hangosan közeledett felém.
- Katieeee!- nyávogott.- Mikor fog visszajönni az áram?
- Mit tudom én. Nem vagyok se villanyszerelő, se időjárás jelentő.- puffogtam.
- Jó, csak kérdeztem, mert félbe kellett hagynom a...- kezdte volna el magyarázni, hogy milyen hihetetlenül fontos dolgot csinált, mielőtt elment az áram, de félbeszakítottam.
- Rendben, de ez engem most nem nagyon érdekel, van elég bajom nélküled is.- dühöngtem.
Erick elgondolkozott egy pillanatra, valószínűleg a lehetséges reakcióimat vette sorra, majd vállat vont és lendületesen megölelt. Ezt szeretem az öcsémben. Az ölelése nyugtató hatással volt rám minden egyes alkalommal. Sose vitte túlzásba az érzelgősködést, mindig akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá és akkor ment, amikor érezte, hogy elég. Így volt ez a mostani alkalommal is.
Érezte, hogy nekem ez már kicsit sok, úgyhogy elengedett, de még egyszer megszorította a kezemet.
- Nyugi, csak vihar.- suttogta.
- Tudom.- suttogtam vissza.
Mintha bárki is hallhatna minket. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, hallottam, hogy kinyitódik a bejárati ajtó. Kisebb szívroham tört rám, úgyhogy megfogtam a hozzám legközelebb lévő céleszközt, amivel agyonverhetek bárkit, majd megragadtam Erick karját és halkan kezdtük kiosonni. Már éppen a bejárat melletti vékony falnál álltunk, ütésre emeltem a jobb kezemet, amivel fogtam egy cipőkanalat. Az volt a legközelebb, na.
Szívem a torkomban dobogott, attól féltem, hogy a betörőnk meghallja a szívdobogásomat és támad. Szóval majdnem lendítettem a kezemet, amikor hirtelen visszajött az áram, minden kivilágosodott és szemben találtam magam a meglepődött Brandonnal. A megkönnyebbülés úgy futott végig rajtam, mint az áramütés. Ironikus. Haha.
- Hát te meg mi a frászt csinálsz?- üvöltöttem rá.
- Há-át csak át akartam jönni és és nyitva volt az ajtó, úgyhogy gondoltam...- dadogott.
- Csőőő Brandon.- üdvözölte öcsém a váratlanul érkező vendégünket.
- Hali. Mi újság?- kérdezte lazán és már nyoma se volt az előbbi ijedtségének.
- Semmi extra, Katie ideges a vihar miatt, az áramszünet miatt, a betörő miatt, aki ugye te vagy és most próbálja feldolgozni a történteket.- magyarázott Erick.
Rám mutogatott, jelezve, hogy hagyjon egy kicsit, nekem idő kell. Igaza volt, 1-2 perc elteltével utánuk mentem a konyhába, mert hát persze, hogy ott kötöttek ki, hol máshol?
- Mi szél fújt erre?- kérdeztem, miközben magamban vihogtam a poénomon, mert kint a vihar mellé még orkán erejű szélfúvások is társultak.
- Gondoltam megnézlek titeket.- mondta kedvesen.
- És miért is nem szóltál?
- Meglepetésnek szántam, de nem számítottam rá, hogy esni fog. Meg dörögni. Meg villámlani.- gondolkozott el.
- Ja jól van.- hagytam rá.
Még egy ideig beszélgettünk, mindenféle téma szóba került, nem ragadtunk le egy dolognál sokáig, hamar továbbléptünk. Bárcsak az életben is ilyen könnyű lenne továbblépni. Még mindig pityergek esténként Anya halála miatt, Erick letartóztatása miatt, a támadás miatt, amiatt, hogy elveszíthetem. Előtte erősnek mutatom magam, nem szabad látnia, hogy lassan, de biztosan összeroppanok belülről. Felfal a félelem. Eddig nem is tudtam, hogy ekkora ereje van felettem. Korán kellett felnőnöm, ebből adódik, hogy komolyabb vagyok az átlagnál, sokkal több a stressz, sokkal nagyobb a felelősség, ami a vállaimat nyomja. Megszoktam, hogy én irányítok, de most nem így van. A félelem irányít engem.
- Jó, csak kérdeztem, mert félbe kellett hagynom a...- kezdte volna el magyarázni, hogy milyen hihetetlenül fontos dolgot csinált, mielőtt elment az áram, de félbeszakítottam.
- Rendben, de ez engem most nem nagyon érdekel, van elég bajom nélküled is.- dühöngtem.
Erick elgondolkozott egy pillanatra, valószínűleg a lehetséges reakcióimat vette sorra, majd vállat vont és lendületesen megölelt. Ezt szeretem az öcsémben. Az ölelése nyugtató hatással volt rám minden egyes alkalommal. Sose vitte túlzásba az érzelgősködést, mindig akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá és akkor ment, amikor érezte, hogy elég. Így volt ez a mostani alkalommal is.
Érezte, hogy nekem ez már kicsit sok, úgyhogy elengedett, de még egyszer megszorította a kezemet.
- Nyugi, csak vihar.- suttogta.
- Tudom.- suttogtam vissza.
Mintha bárki is hallhatna minket. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, hallottam, hogy kinyitódik a bejárati ajtó. Kisebb szívroham tört rám, úgyhogy megfogtam a hozzám legközelebb lévő céleszközt, amivel agyonverhetek bárkit, majd megragadtam Erick karját és halkan kezdtük kiosonni. Már éppen a bejárat melletti vékony falnál álltunk, ütésre emeltem a jobb kezemet, amivel fogtam egy cipőkanalat. Az volt a legközelebb, na.
Szívem a torkomban dobogott, attól féltem, hogy a betörőnk meghallja a szívdobogásomat és támad. Szóval majdnem lendítettem a kezemet, amikor hirtelen visszajött az áram, minden kivilágosodott és szemben találtam magam a meglepődött Brandonnal. A megkönnyebbülés úgy futott végig rajtam, mint az áramütés. Ironikus. Haha.
- Hát te meg mi a frászt csinálsz?- üvöltöttem rá.
- Há-át csak át akartam jönni és és nyitva volt az ajtó, úgyhogy gondoltam...- dadogott.
- Csőőő Brandon.- üdvözölte öcsém a váratlanul érkező vendégünket.
- Hali. Mi újság?- kérdezte lazán és már nyoma se volt az előbbi ijedtségének.
- Semmi extra, Katie ideges a vihar miatt, az áramszünet miatt, a betörő miatt, aki ugye te vagy és most próbálja feldolgozni a történteket.- magyarázott Erick.
Rám mutogatott, jelezve, hogy hagyjon egy kicsit, nekem idő kell. Igaza volt, 1-2 perc elteltével utánuk mentem a konyhába, mert hát persze, hogy ott kötöttek ki, hol máshol?
- Mi szél fújt erre?- kérdeztem, miközben magamban vihogtam a poénomon, mert kint a vihar mellé még orkán erejű szélfúvások is társultak.
- Gondoltam megnézlek titeket.- mondta kedvesen.
- És miért is nem szóltál?
- Meglepetésnek szántam, de nem számítottam rá, hogy esni fog. Meg dörögni. Meg villámlani.- gondolkozott el.
- Ja jól van.- hagytam rá.
Még egy ideig beszélgettünk, mindenféle téma szóba került, nem ragadtunk le egy dolognál sokáig, hamar továbbléptünk. Bárcsak az életben is ilyen könnyű lenne továbblépni. Még mindig pityergek esténként Anya halála miatt, Erick letartóztatása miatt, a támadás miatt, amiatt, hogy elveszíthetem. Előtte erősnek mutatom magam, nem szabad látnia, hogy lassan, de biztosan összeroppanok belülről. Felfal a félelem. Eddig nem is tudtam, hogy ekkora ereje van felettem. Korán kellett felnőnöm, ebből adódik, hogy komolyabb vagyok az átlagnál, sokkal több a stressz, sokkal nagyobb a felelősség, ami a vállaimat nyomja. Megszoktam, hogy én irányítok, de most nem így van. A félelem irányít engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.