9.fejezet

Nem sokat aludtam, max 2 órát, aztán felkeltem és az éjszaka további részében forgolódtam. A manók, akik az álmot hozzák, nem akartak meglátogatni engem és ezért kifejezetten haragszom rájuk. Pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne egy kis pihenésre. Ehelyett pedig azt játszom, hogy lelököm magamról a takarót, lenyúlok érte a földre, visszahúzom, majd újból lerúgom. Sokkal jobban figyeltem a légzésemre, arra, hogy a nyelvem nem talál kellemes pozíciót magának, hogy minden nyelésnél fura hangot hallok és egyfolytában látom az orromat. Pedig sötét volt.
Kb. 3 óra múlva meguntam és felkeltem. Bár ötletem nem volt, hogy mit fogok csinálni, de felöltöztem. Felvettem egy farmert, egy pulcsit meg a tornacipőmet, bezártam a bejárati ajtót és mentem, amerre a lábam vitt. Nem nagyon érdekelt semmi. A telefonom volt egyedül nálam, az is lenémítva. Nem akartam senkivel se beszélni, kivéve, ha a hívást a Rendőrség kezdeményezi és azt mondják, hogy Erick hazajöhet, a nő felismerte Bent. Addig viszont senki se keressen.
Szóval mentem, amerre gondoltam, hogy jó. A sarkon túl jobbra, aztán balra, megint balra, aztán újból jobbra. Néztem a kivilágított London éjszakai fényeit, hiszen csak éjjel 1 óra volt. Nem sok ember járt az utcákon, elvétve haladt el mellettem egy-egy kocsi, gondolom szórakoztak és most tartanak haza. Én meg bolond vagyok és minél távolabb akarok kerülni az otthonomtól, ami emlékeket hordoz.
Nem tudom mennyi ideig sétálhattam, de lehetett vagy fél óra. Elértem egy játszótérhez. Olyan kihalt volt éjszaka, a gyerekek nélkül. Napfényben nem tűnik ijesztőnek, de így. Inkább elkerültem volna, de nem akartam gyávának tűnni. Nem tudom, hogy ki előtt, hiszen nem járt arra senki. Leginkább magamnak akartam bebizonyítani, hogy igenis erős vagyok, nem riadok vissza egy hintától, szóval megindultam felé, majd ráültem. Lassan lökdösni kezdtem, csikorgó hangokat adott ki, amitől kicsit megijedtem, de csak egy pillanatra, egyből elszállt a félelmem. Tovább löktem magamat a lábammal, nagyon magasra felszálltam. Szabadnak éreztem magamat és repültem. Repültem a csillagok felé, oda, ahol a legnagyobb álmaim is valóra válhatnak. A gravitáció sajnos visszahúzott a földre, úgyhogy újra meglöktem magamat, fel az ég felé, majd megint vissza, de valami megállított.
Kisebb szívbaj jött rám, amikor lassan hátrafordultam és szembe találtam magamat egy rondán vigyorgó, a harmincas éveiben járó, kopasz férfival. Hihetetlenül gyorsan ugrottam le a hintáról és kezdtem el futni a játszótér kapuja felé. Az adrenalin gyorsan kezdett keringeni bennem, úgy éreztem, hogy simán le tudnám futni a maratont, pedig amúgy ez a sport nem az erősségem. Szóval rohadtul megijedtem, sírni akartam, de rájöttem, hogy nem lenne helyes, ha gyengének mutatnám magamat ezelőtt az ember előtt. Csak futottam.
Mögülem léptek zaja hallatszott. A pasi követ engem, sőt rohan utánam. Nem lesz ez így jó. Befordultam a sarkon, hátha ezzel lerázom támadómat, de nem sikerült, visszanéztem és láttam, még mindig a nyomomban van. Rohantam tovább, nem tudtam, hogy merre megyek, lehet, hogy már el is hagytam Londont, de a csávó nem akart tágítani, fáradhatatlanul futott. Engem sem kellett félteni. Futás közben próbáltam visszaemlékezni a judo órákra, amiken még 13 évesen vettem részt. Nem sok minden jutott eszembe, sőt, szinte semmi.
Befordultam egy kis utcába, hátha így sikerül elmenekülnöm. Az utca szűk volt, max 3 ember fért volna el egymás mellett. Hosszú ideig rohantam, majd beleütköztem egy kapuba.
- A fenébe.- szitkozódtam, madj gondoltam egyet és megpróbáltam felmászni rá, hátha nem jön utánam.
Nem sokáig jutottam, sose voltam jó a mászásban. Támadóm egyből beért engem, megmarkolta a lábamat, majd húzni kezdte. Elkezdtem kapálózni, hátha sikerül leráznom magamról, de nem jött be. Egy határozott mozdulattal megrántott, én meg szépen lezúgtam másfél méter magasról, éppen seggre. A férfi fölém tornyosult, majd elkezdett tapogatni, először a zsebeimet.
- Ne merjen hozzám érni, most azonnal engedjen el.- kiabáltam kétségbeesve.
Rám se hederített, felnézett, vigyorgott, majd újból nekiesett a testem átkutatásának. Sikítottam, rúg-kapálóztam, kiabáltam. Kétségbe voltam esve, nem volt semmi tervem, hogy szabadulhatnék meg ettől a ronda embertől. Hagytam, hogy folytassa, amit elkezdett. Lehet, hogyha megtalálja azt, amit keres, akkor elenged és békén hagy. Odaadtam neki a telefonomat, amit nagy nehezen kiszedtem a pulcsim zsebéből. Átnyújtottam neki és elvágta jó messzire tőlem. Aha, szóval nem rabolni akar. Jézus isten. Olyan erővel tört rám a felismerés, hogy megint sírógörcsöt kaptam.
- Ne, kérem ne. Hagyjon békén.- zokogtam erőtlen hangon.
Teljesen kimerített a futás és ez csak most jött ki rajtam. Tovább tapogatott, majd szépen lassan elkezdte lehámozni rólam a ruháimat. Megint megpróbálkoztam a szabadulással, de a kísérletem kudarcba fulladt, mert a férfi leszorított a földre. A nadrágom az egyik lábamról már lógott, majd egy határozott mozdulattal lerántotta a másik lábamról is. Alsóneműben, szétsírt szemekkel, egy pedofillal magam felett feküdtem a hideg aszfalton.
Újból sikítottam, hátha meghallja valaki, de ekkor megszólalt a férfi.
- Na, csendesebben csillagom, még a végén észre fognak venni.- mondta idegtépően nyugodt hangon, majd befogta a számat.
Abban a pillanatban, ahogy mocskos keze ajkaimhoz ért, beleharaptam és nem engedtem. Azt akartam, hogy fájjon neki. Nagyon. Felkiálltott.
- Ribanc.- mondta dühösen, majd egy hatalmas pofon csattant az arcomon.- Most megtanulod, miért kell rendesen viselkedni.
Kezei a pulcsimra csúsztak. Utasított, hogy emeljem fel a kezem, de én ellenálltam. Ellenálltam, pedig tudtam, hogy mi fog következni. Csattant a második pofon is. Sírva kérleltem, hogy fejezze be, de nem lágyult, kezei a mellemhez tapadtak, amit csak a melltartó védett meg kiéhezett szemei elől.
Megint kiabáltam, egyre hangosabban sikítottam, de semmi. Mi van az emberekkel, nem jár erre senki? Pont, amikor szükségem lenne valakire.
Abban a pillanatban, amikor az alsóneműmet is lejjebb akarta húzni, megjelent valaki a sikátor elején és határozottan rákiabált a támadómra.
- Most azonnal engedje el!

8.fejezet

Sziasztok! Mint láthatjátok, a blogom bővült egy "Olvasóim" modullal, szóval nyugodtan iratkozz fel, ha olvasod a történetemet, mert szeretném tudni, hogy kik ezek az emberek. Valamint szeretném kérni, hogy kommenteljetek vagy valahogy jelezzétek, hogy tetszik-e, amit csinálok, mert nekem ez egy kicsit sötétben tapogatózás, hiszen nem tudom, mi a véleményetek, mi a jó benne, vagy mi a rossz. Ha nem mondjátok, nem tudok változtatni.:( Remélem segítetek nekem egy kicsit ebben. Nem szövegelek tovább, itt a 8.fejezet. Jó olvasást! :)

Hazafelé tartottam, délután 2 óra. Gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék, végül arra jutottam, hogy jobb lesz, ha otthon maradok. Nem tudnék önfeledten mosolyogni, mint máskor. Hiányzik valaki. Nagyon.
Szóval hazaérve ledobtam magam a kanapéra és ültem a csendben. Csak az utcáról beszűrődő autóriasztók hangja hallatszott és néha-néha a kutyák ugatva jelezték, hogy vendég érkezett a házhoz. A gazda ajtót nyitott, csitítgatta a kutyát, hátha megnyugszik és nem akarja széttépni az érkezőt. Aztán ott voltak még az autók fékjének csikorgó hangja, hogy én azt mennyire utálom. Annyira dobhártyaszaggató tud lenni. A sofőröknek nincs pénze megjavíttatni, hiszen nagyon drága. Nekem se lenne. Erről jut eszembe, fel kéne hívni Brandont, hogy mi van a kocsisztorival. Szerintem a szerencsétlen szót rólam mintázták. Tárcsáztam a számot, kicsöngött, majd pár pillanat múlva fel is vette.
- Szia Katie. Mi újság?- hallottam Brandon hangját a vonal túlsó végéről.
- Szia, hát elég ramatyul vagyok.- válaszoltam a kérdésre.- Veled?
- Velem semmi különös. Még mindig az autóm miatt? Mondtam már, hogy nem baj, úgyis ilyesmi lett volna a sorsa.- mondta kedvesen.
Elmosolyodtam.
- Nem, már nem. Erickkel van baj.- hangom erőtlen és halk volt.
- Miért? Mi történt?- kezdett aggódni egyből.
- Át tudsz jönni? Nem telefontéma.
- 10 perc- majd letette.
Gondoltam addig eszek valamit, mert csak nem ér ide olyan gyorsan. Kisétáltam a konyhába, előkapartam a szendvics hozzávalóit, majd szépen sorban összeraktam. Beleharaptam és rájöttem, hogy valami hiányzik belőle. Törtem a buksimat, hogy mit hagyhattam ki. Annyira hiányérzetem volt, de nem tudtam, hogy mitől. Nem ugrott be semmi. Mint eddig mindig, most is úgy készítettem el a szendvicsemet, ahogy szoktam. Többször is átgondoltam, majd azt vettem észre, hogy egy könnycsepp folyik végig arcomon.
Gyorsan letöröltem, mert abban a pillanatban csengettek. Rohantam ajtót nyitni. Beljebb tessékeltem Brandont, majd bementünk a nappaliba. Az ablakhoz sétáltam, hogy elhúzzam a függönyt, de kinéztem az ablakon és eltátottam a számat. Na azt tudni kell, hogy egy emeletes társasházban élünk Erickkel, szóval nincs kert, emelet meg ilyenek. Szóval az ablakból pont ráláttam a vadonatúj kék autóra, ami a kapu előtt parkolt.
- Ez a tiéd?- mutattam a kocsira, majd hatalmas szemekkel néztem a srácra.
- Aha, elég cool, nem?- kérdezte vigyorogva.
- Honnan van?- kérdeztem még mindig csodálkozva.
- Emlékszel, amikor mondtam, hogy úgyis új autót akarok venni?- bólogattam.- Na ezt a kicsikét választottam.
- Húú.- ennyi jött ki a számon.
Nem tudtam rá mit mondani, nagyon szép autó. Mint utólag megtudtam, ez egy Ford Mustang GT 500. Komolyan jól néz ki.
- Na szóval. Mi van Erickkel?- tért vissza az eredeti témához.
Nagyot sóhajtottam, majd mindent szépen az elejétől kezdve elmeséltem neki. A boltot, Bent, a lopást, a leütött nőt, a rendőrséget, az agyrázkódást, a vádolást, a letartóztatást, a bilincset, a kihallgatószobát, Erick állapotát, az én állapotomat, az ölelését. A történetem végére érve hihetetlenül fáradtnak és meggyötörtnek éreztem magam, pedig nem is engem tartóztattak le. Most már rájöttem, hogy milyen azoknak az embereknek, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. Eddig mindig úgy voltam vele, hogy biztos rossz nekik, de nem sose gondoltam volna, hogy ennyire. Mondandóm befejeztével csönd lett, csupán a falióra kattogott minden egyes másodpercben. Amúgy ez nem kínos csend volt. Inkább gondolkozós. Pár percig ülhettünk így, aztán Brandon megtörte.
- Erre nem tudok mit mondani. Nagyon sajnálom.- ölelt magához, ami nekem most többet jelentett minden szónál.
Ebben is nagyon sok érzelem volt, de nem olyanok, mint Erickében. Törődés, együttérzés, vigasz. Legfőképp ezek. Szorosan megöleltem, miközben ő kezeit derekam köré fonta.Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, talán fél percig. Már észrevettem, hogy az ölelések közben mindig elvesztem az időérzékem. Ez furcsa. Na mindegy.
- Köszönöm, hogy meghallgattál.- mondtam halkan, mire kedvesen elmosolyodott.
- Ez a minimum. Szívesen segítenék, de nem tudom, hogyan.- húzta el a száját.
- Én beérem ennyivel.
- Szóóóval. Mit szeretnél csinálni?- kérdezte.
- Nem tudom. Ötlet?
- Hát lenne..- mondta sejtelmesen, amjd megfogta a kezem és elkezdett kifelé vonszolni a házból.
Éppen annyi időm volt, hogy bezárjam az ajtót. Leszáguldottunk a lépcsőn, egyenesen a kocsija felé. Bepattant a kormányhoz, majd rám nézett.
- Na nem jössz?
Nekem se kellett több, megkerültem az autót, majd beültem mellé az anyósülésre.
- Hova megyünk?- kérdeztem kicsit félősen.
- Majd meglátod.- mondta, majd beindította a motort és elindultunk.
Az út alatt nem sokat beszélgettünk, inkább énekeltük a rádióban játszott számokat. London utcáin száguldozva olyan gondtalannak éreztem magam. Mintha szárnyaltunk volna, olyan könnyen siklottunk végig az úton, miközben önfeledten üvöltöttük a dalokat. Nem gondoltam semmire, senkire, csak a szórakozásra. Milyen jó érzés fiatalnak lenni, pedig a legtöbb gyerek felnőtt akar lenni. Nem tudják, hogy a felnőtteknek sokkal nehezebb, mint a gyereknek, sokkal több problémával kell szembenézniük, sokkal több a felelősség, nagyobb a nyomás. Ezeket az apró, vagy néha nem is annyira apró dolgokat figyelembe se veszik, csak azt kívánják bárcsak felnőttként tekintenének rájuk. Az én meglátásom szerint sokkal jobb gyereknek lenni. Nem kell azon fáradoznod minden áldott nap, hogy el tudd tartani a családodat, nem kell aggódnod a feladásra váró csekkek miatt, nem kell mindenkinek megfelelned.
Vagy 2 óra kocsikázás után leparkoltunk.-
- Nálunk vagyunk.- mondtam teljesen értetlenül.
- Tudom.- mosolygott a srác.
- De miért?- kérdeztem még mindig furán.
- Mert azt akartam, hogy ne gondolj semmire. Úgy tűnik, bejött, mert észre se vetted, hogy négyszer mentünk el a házatok előtt.- nevetett Brandon.
Átgondoltam a hallottakat, nem is tűnt akkora baromságnak.
- Köszönöm, megint.- mondtam csendesen, miközben a földet bámultam.
Nem néztem jobbra, de lehetett tudni, hogy mosolyog.
- Hát akkor bemegyek.- jelentettem ki, majd kikászálódtam az ülésről.
- Rendben, majd beszélünk.- mondtam, majd elhajtott.
Néztem utána, csakúgy mint délelőtt. Akkor minden rendben volt. Fogtam magam és besétáltam a lépcsőházon keresztül a lakásba. Levettem a cipőmet, majd ruhástul beestem az ágyamba. Egyből elnyomott az álom.

7.fejezet

Mielőtt megkérdeznétek, miért írta ki a telóm a Rendőrség számát, elmondanám, hogy minden fontos számot lejegyeztem a névjegyzékbe, mert rövid a memóriám és így csak simán ki kell keresnem. Igazából nem voltam ideges a kicsit szokatlan hívástól, Anya halála óta sokszor keresnek, mert szeretnének infókat róla vagy csak simán megkérdezik, hogy rendben vagyunk-e. Anya egyik régi és nagyon jó barátja rendőr. Most is Ő hívott, Richard Peterson.
- Szia Katie, figyelj, be tudnál jönni?- kezdte.
- Szia Peter, persze, de miért?- kérdeztem.
- Baj van.- felelte röviden, bennem meg megállt az ütő.
Peter sose volt vészmadár, sőt. Ő az egyik leghiggadtabb ember, akit ismerek, ezért érthető, hogy megijedtem. Mivel hamar letette, nem tudtam meg sok mindent, pedig érdekeltek volna a részletek. Hipergyorsasággal kezdtem rohanni a rendőrőrs felé, ahol Peter dolgozik. Közben olyan szörnyű gondolatok jutottak eszembe, mint például megtalálták Anya gyilkosát, aki amúgy szépen otthagyta a szarban a félig halott nőt az autóban. Fúj, irtózom attól az embertől. Hogy képes valaki ilyesmire? Mi van a becsülettel? A lelkiismerettel? A mai világban ezek a legtöbb embernél elhanyagolható dolgok, simán elmennek lopni, ölni és utána úgy tesznek, mintha mi se történt volna. Ha ottmarad a szerencsétlen ember, akkor hívhatott volna segítséget és Anya még most is élne. Velünk, Erickkel és velem. Nem kellene attól félnünk, hogy melyik nap jönnek kikapcsolni a gázt vagy a villanyt, mert nem fizettük be időben a számlát. Vagy, hogy mikor raknak ki minket az utcára, mert késünk a lakbérrel. Bár mind a ketten dolgozunk, nem kapunk annyi fizetést, amennyiből mindezeket finanszírozni lehetne. Egyszerűen képtelenség.
Futás közben elhaladtam egy kocsma előtt, ahonnan a tömény alkohol szaga kiszivárgott az utcára. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi van akkor, ha Apa azért verte Anyát, mert ivott. A részeg emberek bármire képesek, hát az alkoholisták. Ismertem Apámat, vagyis azt hittem, hogy ismertem. Vannak a csöndes részegek, akik elalszanak. Vannak a nevetgélős, viccelődös részegek és vannak az agresszív részegek. Na ő az utóbbiba tartozott. Általában széttört valamit és az esetek többségében egy lámpa bánta Apa állapotát. Vagy 8-szor vettük meg, hogy következő alkalommal legyen mit a földhöz vágnia.
Befordultam a sarkon és éreztem, hogy egy sós könnycsepp csúszik végig az arcomon, le az államig, ahonnan leesik és a járdához csapódik. Mindig elérzékenyülök, pedig nem szeretem, ha gyengének látnak. Nem vagyok rászorulva senki sajnálatára, szánalmára meg annyira se. Csak fogadják el, hogy ez van, nem kell kommentárt fűzni hozzá. Szomorúságom idegességbe csapott át, amikor megálltam a rendőrség épülete előtt. Mély levegőt vettem, amit egy kis ideig bent tartottam, majd kifújtam. Benyitottam. A hallban mosolyogva köszöntöttek az éppen ügyeletes rendőrök és eligazítottak, merre menjek. Követtem az előttem haladó embert, aki egyenesen egy kihallgató szobába ment. Beléptem és az asztalnál ült Peter és... Na ekkor hatalmasra nyíltak a szemeim, megteltek könnyel, de próbáltam titkolni. Az asztal másik oldalát Erick foglalta el, akinek a keze fent volt az asztalon és tisztán lehetett látni rajta a bilincset. Peterhöz fordultam.
- Mi történt?- kérdeztem tettetett nyugalommal. Belül tomboltam.
- Nyugodj meg Katie, mindent elmondunk, ülj le.- sietettem oda hozzám a férfi, majd kihúzta nekem a széket.
- Szóval?
- Erick, rajtad a sor.- utasította Peter.
- Nem akarom, de.. Katie figyelj, ne haragudj rám, ezerszer megbántam és tudom, hogy nagyon rossz, amit tettem.- kezdett mentegetőzni, de egyáltalán nem érdekelt, az igazságot akartam hallani.
- A lényeget, légyszíves.
- Hát az úgy volt, hogy Ben mondta, hogy menjünk el a kisboltba, mert venni akar valamit. Elmentünk, de bent kiderült, hogy nincsen nála pénz és akkor elkezdte mondani, hogy mi lenne, ha csak úgy elvinnénk. Én mondtam neki, hogy ne, mert baj lesz belőle, de nem hallgatott rám. Zsebre vágott egy csomó mindent, aztán halál nyugodtan elindult kifelé, mint aki jól végezte dolgát, de az eladó rászólt, hogy mutassa a zsebét és akkor..- itt már majdnem sírt szegénykém.
- Erick, vegyél levegőt, kérlek.
- Jó, de aztán közelebb ment a nőhöz és egy hirtelen mozdulattal fejbe vágta és a nő a földre esett, Ben pedig elrohant. Odamentem megnézni, hogy mi van vele, eszméletlen volt. Hívtam a mentőket, akik 10 percre rá ki is jöttek és kis idő elteltével fel is kelt a nő. Megkérdezték tőle, hogy hogy van, mi történt. Mondta, hogy nagyon szédül és fáj a feje. Aztán rám nézett és.. és azt mondta a rendőröknek, hogy én loptam és én ütöttem le és most itt vagyok.- hadarta nagyon gyorsan, alig lehetett érteni.
- De ha nem te voltál, akkor miért vagy bilincsben?- kérdeztem, lenyelve a könnyeimet.
- Mondom, Ben elrohant, a nő pedig engem okolt mindenért.
- Gyere ide Öcsi.- álltam fel és tártam szét a karom.
Erick odarohant hozzám és úgy ölelt, mint még soha. Ebben mindenféle érzelem benne volt. Harag, félelem, megbánás, düh, fájdalom, szégyen. Megvádolnak valamivel, amit el se követtél. Az én öcsémet, aki 17 éves kora ellenére szörnyűbb dolgokat élt át, mint más vele egykorú vagy idősebb. Olyan törékenynek tűnt a kezeim között. Csak egy kisfiú volt, aki tudta, hogy rosszat csinált és szégyelli is magát miatta rendesen. Pedig nem is Ő követte el.
Nem tudom meddig állhatunk így, pár percig talán. A vállamon éreztem egy kezet, ami elhúz egyetlen személytől, ki mindennél fontosabb nekem és az ajtó felé fordít, majd ki is tol rajta.
- Katie, ne sírj.- nyugtatgatott Peter.
- Miért nem engedik el? Elmondta, hogy nem Ő volt, nem csinált semmit, miért nem jöhet velem haza?- szipogtam.
- Megkeressük ezt a Ben gyereket, megmutatjuk az eladónőnek és biztos fel fogja ismerni és elmondja, hogy nem Erick volt. Csak egy enyhe agyrázkódása van, az emlékezete ép.- magyarázta Peter.
- Mennyi idő? Meddig kell itt maradnia? Mit fognak vele csinálni? Mi fog történni, ha mégse ismeri fel Bent?- zúdítottam kérdéseimet az amúgy is ideges férfi nyakába.
- Nyugodj le, kérlek. Nem szeretem, ha sírni látlak. Minden rendben lesz, ne aggódj.- ölelt magához.
- De olyan nehéz.- kezdtem el még jobban bömbölni.
Mint egy kislány. Egy kislánynak éreztem magam, mert hát az is voltam. 19 éves korom ellenére nem éreztem magam felnőtt nőnek. Nem a kora dönti el, hogy egy ember, mikor lesz felnőtt. Az érettsége sokkal inkább meghatározó. Lehetsz akármennyi idős, a lelked mélyén örökre kisgyerek leszel, aki sír, ha elesik és lehorzsolja a térdét. Aki szomorú, ha nem kapja meg a kiszemelt kismaciját. Az összes gyermeki tulajdonság bennünk él, csak egy idő után megtanuljuk kezelni őket és erősnek mutatni magunkat. Ami valljuk be, nem is olyan egyszerű.
- Rendben, jól vagyok.- töröltem meg könnyáztatta arcomat.
- Ezt örömmel hallom.- mosolyodott el halványan Peter.
- Minél előbb haza szeretném vinni Ericket. Nekem már csak Ő maradt.- suttogtam alig hallhatóan.
- Tudom Katie, de itt vagyok én is. Rám is bármikor, bármiben számíthatsz. Tudom azt is, hogy nem vagyok vér szerinti  rokonotok, de úgy tekintek rátok, mint fogadott gyerekeimre. Itt leszek nektek. Mindig.- mondta, majd hozzátette, hogy ideje lenne hazamenni, nem aludhatok itt.
- Elbúcsúzhatok Ericktől?
- Menj nyugodtan.
Beléptem a fehér falú kihallgatószobába, ahol Erick ült az asztalnál és fejét kezeire hajtotta.
- Hé, Öcsi.
Felnézett. Szemei karikásak voltak a sok sírástól és résnyire szűkültek össze, haja össze-vissza állt. Odasétáltam hozzá, megöleltem, közben halkan a fülébe súgtam.
- Nemsokára otthon leszel. Ígérem.
Majd egy puszit nyomtam az arcára és megindultam hazafelé.

6.fejezet

Mivel sikeresen felébresztettek olyan reggel 8 körül, lesiettem a konyha felé, hátha betörő garázdálkodik a lakásunkban és szegény Brandont támadta meg, aki békésen szunyókált a kanapén. Valami ilyesmire számítottam, nem arra ami valójában fogadott. A konyha padlóján összetört kávéscsésze, apró darabokban, felette pedig a megszeppent Brandon, aki kis seprűt és kis lapátot tart a kezében. Gondolom azért, hogy feltakarítsa a romokat.
Magyarázkodásba kezdett, de egyből elhallgatott, amikor meghallotta, hogy nevetek. Nagyon. Viccesen nézett ki, hogy ott áll és ilyen bűnbánó arcot vág. Még azt is kinéztem volna belőle, hogy hasra vágódik és a lábamat csókolgatja, csak, hogy ne haragudjak rá a csésze miatt. Erre szerencsére (neki szerencse vagy nekem, nem lehet tudni) nem került sor, mert lehajoltam és segítettem összeszedni a széttört darabkákat.
- Nem vicces. Veszek neked egy új bögrét.- mondta.
- Bárkivel előfordul, nem veszel te nekem semmit. Szépen feltakarítjuk és meg sem történtté nyilvánítjuk az esetet.- mondtam komolyan, majd a végén elmosolyodtam.
- Kösz, rendes vagy. Figyelj..
- Igen?
- Te emlékszel valamire a tegnapból?
- Mire gondolsz?
- Hát például arra, hogy miért nem otthon keltem fel.- vakargatta meg a fejét.
- Jaj, én vittelek titeket haza, de mivel nem tudtam, hogy hol laksz, ezért felhoztalak. Nyugi, senki sem erőszakolt meg vagy lopták el a cuccaidat.- nevettem.
- Nem, az nem zavar.- nevetett Ő is.- A buli? Mi volt?
- Ja, semmi különös. Táncoltál egy lánnyal lassú számra, majd amikor megkérdeztem, hogy ki Ő, közölted, hogy nem tudod.- idéztem fel a tegnap este történteket.
- Komoly? Ennyire ki voltam ütve? Legalább szép volt a lány?
- Igen, az volt.- mosolyogtam.
A reakciója meglepett. Azt hittem, hogy majd szépen kiröhögi magát és túllép az "egy éjszakás" kalandján, de nem. Valószínűleg eszébe juthattak részletek és meglátta maga előtt Elizabethet, mert nagyon kezdte érdekelni és csillogtak a szemei. Sokat kérdezett róla és  végén ott lyukadtunk ki, hogy elcseszte. Rohadtul elcseszte. Nem szabadott volna annyit inni és akkor talán nem úgy zárja az estét, hogy ötlete sincs, kivel lassúzott. Pár perce csöndben ücsörögtünk egymás mellett, amikor megszólaltam.
- Amúgy nekem megvan a száma.
Rám nézett és egyszerűen kiröhögött. Mi? Ezt most miért? Megszereztem neki a lány számát, erre képen röhög. Na ezt még visszakapja.
- De nem hiszem, hogy megadom.- tettem hozzá egy ördögi mosoly kíséretében.
- Nincs is meg. Biztos, hogy nincs.
- Gyere, nézd meg. Elizabethnek hívják.
Megleste a telefonomat, majd leesett az álla.
- Ezt most komoly? Nem hittem volna, hogy ilyen rafinált vagy.- vigyorgott.
- Sok mindent nem tudsz te még rólam.- kacsintottam egyet.
- Amúgy megadod?- kérdezte.
- Csak egy feltétellel.- mondtam, Brandon pedig figyelmesen hallgatott.- Ha most azonnal felhívod.
- Szívest örömest.- ment bele az alkunkba egyből.
Hagytam, hogy kimásolja a telefonomból a számot, majd felmentem átöltözni. Bár kicsit fájlaltam, hogy nem aludhattam sokáig, hiszen hétvége van, ilyenkor nem dolgozok. Felvettem egy rövid farmergatyát, egy mintás pólót, lófarokba fogtam a hajam, majd visszatértem Brandonhoz a nappaliba.
Nagyon vigyorgott, feltűnően jókedvű volt.
- Mi történt a kemény 10 perc alatt, amíg átöltöztem?- kérdeztem gyanakodva.
- Beszéltem Elizabethtel. Holnap találkozunk.- villantott rám száz wattos mosolyt.
- Na annak örülök, de úgy gondoltam, hogy én is jelen vagyok.- mondtam csalódottan.
- Azt nem mondtad.- vigyorgott még jobban.
- Kis szemét.- húztam össze szemeimet.
Átmentem a konyhába és készítettem reggelit magunknak. Leültünk az asztalhoz ketten, de aztán eszembe jutott, hogy egy ember hiányzik az asztaltól. Erick. Sose hagyná ki a reggelit.
- Megnézem Ericket.- szóltam az éppen zabáló Brandonhoz, majd elsiettem öcsém szobája felé.
Bekopogtam, de mivel nem jött válasz, lenyomtam a kilincset és benyitottam. Üres. Hol a fenében lehet? Visszamentem az asztalhoz, de közben írtam egy SMS-t Ericknek, miszerint adjon magáról valami életjelet, mert különben aggódni fogok.
- Na?- kérdezte Brandon.
- Nincs fent. Még sose csinálta ezt. Mindig szólt, ha elmegy valahová.
- Lehet, hogy aludtál és nem akart felkelteni. Nyugi, biztos minden rendben.- próbált megnyugtatni, de nehezen.
Végeztünk az evéssel, majd Brandon szólt, hogy hazamenne, ha lehetséges. Segítettem összeszedni a szétdobált cuccait, majd kikísértem a ház elé. Hát volt egy kis bibi. Az autó sehol. Nem láttam az egész utcában sehol. Úristen, ellopták az autóját.
- Na hol a kocsim?- kérdezte.
- Ne-ne-nem tudom.- dadogtam.- Én ide parkoltam- mutattam egy üres helyre a járda szélénél.
- Mi van?- értetlenkedett.
- Lehet, hogy nem zártam be este. Vagyis reggel, amikor hazajöttünk.- majdnem sírtam.
Akkorát ütött a fejére, hogy azt hittem, agyrázkódást kapott. De komolyan, nagyon nagy volt. Na szép. Én sírógörccsel küszködve alig állok a lábamon, Brandon pedig pedig hihetetlenül ideges, fel-alá járkál és halkan szitkozódik.
- Figyelj, én nagyon sajnálom, ha lesz elég pénzem, kifizetem, vagy tudod mit? Veszek neked egy autót.- mondtam vékonyka egérhangon.
- Nyugodj meg, nem haragszom. Úgyis utáltam ezt a roncsot. Alig lehetett elindítani.
- Mi van?- kerekedett el a szemem.
- Nincs harag, tervben volt, hogy veszek egy újat és ezt elviszem a bontóba. Így legalább valakinek van egy autója. Mondjuk jó szar, de legalább több, mint a semmi.- magyarázott.
- Te ezt hogy csinálod? Miért fogod fel ilyen lazán?- kerekedett el a szemem.
- Már elmondtam. Na lépek, cső.- köszönt el, majd elindult jobbra, London központja felé.
Még álltam egy ideig a kapuban és Brandon távolodó alakját néztem, ami egy idő után eltűnt. Bambulásomból telefonom csörgése keltett fel. Rendőrség hív.

5.fejezet

Nem aludhattam sokat, max fél órát. Kinyitottam a szemem és gondolkodni kezdtem, hogy vajon mit beszéltünk meg, hánykor találkozunk nálam. Este 7, ha jól emlékszem. Ránéztem az órámra és az fél 7-et mutatott. Jézusom. Nem aludhattam ennyit. Nem volt ennyi, az biztos. Át van állítva az órám. Meglestem a telefonomat is, azon is fél 7. Remek, késésben vagyok. Elrohantam be a fürdőszobába, nagyon gyorsan lefürödtem. De komolyan hihetetlenül gyors voltam, kb. 10 perc, hajmosással. Beszáguldottam a szobámba és kutakodni kezdtem a szekrényemben. Hol egy normális ruha? Nem mehetek farmerben meg pulcsiban. Hogy nézne már az ki? Lehetne fekete. A feketét szeretem. Jó, akkor most elő az összes sötét ruhámmal. Volt vagy 6. Válogatni kezdtem. Ez túl rövid, ennek túl nagy a kivágása, ez honnan van? Na jó, nagy nehezen sikerült választanom egy többrétegű, csipkés fekete ruhát, ami derékban össze volt kötve egy vékony, piros övvel.

Jó, most jön a nehezebb része a dolgoknak. A cipő. Bármennyire is akartam, nem mehettem el egy szórakozóhelyre bakancsban. Először is azért, mert nem illene a ruhámhoz, másodszor pedig azért, mert nyár van. Erről ennyit. Amúgy nem vagyok magassarkú fan, szóval nincs olyan sok belőlük. Kivettem a szerintem legmegfelelőbb darabot, majd felkaptam és elmentem megcsinálni a hajam meg a sminkem. Ez is mindössze 10 percet vett igénybe, úgyhogy egészre pont kiestem az ajtón. Mondjuk vissza kellett még mennem a táskámért, de az részletkérdés. A lényeg, hogy készen voltam.
Brandon már az ajtó előtt állt és hát mit is mondjak...elég jól nézett ki. Egy homokszínű csőfarmert, egy fekete Etnies pólót és egy fekete Converse tornacipőt viselt. Neki szabad, pff. Oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy Sam éppen abban a pillanatban érkezett meg hozzánk. Kiszállt az autóból, ami utána elhajtott. Odasétált hozzánk.
- Sziasztok.- köszönt, majd odafordult a jelenlévő sráchoz és bemutatkozott neki.
Sam alapjában véve nagyon szép lány, ezt eddig is tudtam. De most gyönyörű volt. Nem lehet leírni, hogy milyen ruha volt rajta, egyszerűen képtelenség. Gyönyörű volt.

 - Na jó, szerintem ha kicsodálkoztátok magatokat, mehetnénk.- nevetett fel Sam.

- Jól van már.-- nevettünk vele mi is.

- Szóval szervező úr, hová is megyünk?- kérdeztem.

- Majd meglátjátok. Szálljatok be.- nyitotta ki nekünk a kocsija ajtaját.

Az odavezető út elég hosszú volt, ezért Sam feldobta az ötletét, miszerint hallgassunk rádiót. Na ebből az lett, hogy Brandon bekapcsolta, mi pedig elkezdtünk énekelni, de irtó hamisan. Teljesen beleéltük magunkat, mintha a O2 arénában lennénk, az első telt házas koncertünket adnánk. A tömeg tombol, mi pedig adrenalintól pezsegve ugrálunk fel-alá a színpadon, kifulladásig. És akkor elhalványulnak a fények, mi lesétálunk, vissza a backstage-be, de a tömeg eszeveszett tapsba és sikítozásba kezd.

-"Vissza vissza!"- kántálják.

Mi pedig megint kifutunk a színpadra és elénekeljük a ráadás számunkat, amit szintén hatalmas ováció kísér. Majd végül kifáradtan, de felpörögve ledobjuk magunkat az autó ülésére és felébredünk az álmodozásból.

- Jól szórakoztok?- kérdezte Brandon a visszapillantó tükörből.

- Hát persze. Bulizni megyünk, fel kell valamivel pörgetnünk magunkat.- mosolygott Sam, én pedig helyeseltem.

Továbbmentünk az úton. Éppen Miley Cyrus 7 Things című számát üvöltöttük teli torokból, amikor Brandon leállította az autó motorját és közölte velünk, hogy megérkeztünk. Kiszálltunk, majd felnéztem az épületre. Egy hosszú házsor közepén volt, kb. 2 emeletes szórakozóhely. A bejárata előtt hatalmas kidobóemberek ügyeltek a rendre. Amikor odaértünk, a minket idehozó srác kezet fogott a legnagyobb gorillával és egyből beengedtek.

- Ez mi volt?- kérdeztem meglepődve.

- Mire gondolsz?

- Puszipajtások vagytok a biztonságiőrrel?

- Ja, persze. Alap. Amúgy nem, tartozik nekem eggyel, muszáj beengednie.- mosolygott rám.

Elismerően bólintottam, majd követtük őt, egyenesen be a tánctérre. Körbenéztem. A helyiség 3 részből állt. A jobb oldalon volt a VIP szekció valószínűleg, mert el volt kerítve, úgyhogy oda olyan kis senkik, mint mi, nem mehetnek be. Középen volt a tánctér meg kis kerek asztalok, székekkel együtt. A bal oldal pedig a bár helye volt. Ott álltak a legtöbben, biztos valami piáért. Közelebb mentünk, egyenesen egy asztalhoz, ami még szabad volt, de nem sokáig, mert elfoglaltuk.

- Hozok valamit inni. Mit kértek?- kérdezte Brandon.

- Rád bízom.- mondta Sam, majd rám néztek.

- Colát kérek, köszi.

- Mi?- nevették el magukat.

- Nem szeretem az alkoholt. Colát kérek, üvegben, bontatlanul.- mondtam teljesen komolyan.

Egymásra néztek, majd rám. Szerintem nem hitték el, amit hallanak. Valószínűleg arra vártak, hogy elröhögöm magamat és közlöm velük, hogy a legerősebb piát kérem, de erre nem került sor. Sose ittam, nagyon sok történetet hallottam a tizenévesek piálásáról és hogy is mondjam.. egyik se ér szép véget. Ericknek még szüksége van rám és én is élni szeretnék még egy ideig, úgyhogy maradok régi és jó haveromnál, a Colánál. Brandon elsétált a pult irányába, mi pedig lenéztünk a tánctérre. Nagyon sok ember volt, eléggé zsúfolt lett a hely. Mindenki táncolt valakivel, Sam és én pedig ültünk egy-egy széken és vártunk. Megjött Brandon és megkaptuk az italunkat. Sam valami színes koktélt, én meg a Colámat. Újdonsült barátnőm kortyolt párat az itókájából, majd úgy döntött, hogy ő most elmegy táncolni.

- Nem jöttök?- kérdezte.

- De, én megyek.- ittam bele az üvegembe, majd visszatekertem rá a kupakot és elraktam a táskámba, ami még mindig a vállamon lógott.

- Még maradok, itt vannak a spanok.- mutatott egy nagyobb, fiatalokból álló csapat felé Brandon.

Megvontuk a vállunkat, majd lesiettünk. Elvegyültünk a tömegben és önfeledten ugrálni kezdtünk valami szörnyű zenére. Nem nagyon kedvelem ezt a stílust, de most ez sem tudott zavarni. Bulizni jöttük, bulizni is fogunk.

Már vagy 1 órája táncoltunk, vagyis azt nem lehetett táncnak nevezni. Sam mondta, hogy elfáradt, úgyhogy visszasasszéztunk az asztalunkhoz, ahol mindenki ott volt, csak Brandon nem. A DJ egy lassú számot tett fel, majd hozzátette, hogy a pároknak küldi. Körbenéztem és mindenhol egymásra borult párokat láttam. Leültünk, majd még egyszer lenéztem a táncoló fiúkra és lányokra, hátha látok ismerősöket. És hát láttam. Brandon egy hosszú hajú szőke lányt ölelt át és lassan ringatóztak. Nagyon aranyosak voltak. Néztem őket, egészen a tánc végéig. Brandon felemelte a lány kezét és megcsókolta azt, mint egy igazi úriember, majd odasétált hozzánk.

- Mizu?- kérdezte.

- Kivel táncoltál?- kérdeztem vissza.

- Nem tudom.- felelte halál komolyan.

Látszott rajta, hogy van már benne némi alkohol. Nem hagyhattam veszni, nagyon aranyosak voltak, úgyhogy akcióba léptem. A nagy tömegben próbáltam megkeresni a szőke hajzuhatagot. Nem sok lánynak volt ilyenje, szóval hamar megtaláltam. Megszólítottam.

- Szia, Katie vagyok, láttam, hogy az előbb táncoltál egy sráccal.- hadartam.

- Szia, én meg Elizabeth. Ja igen, emlékszem.- pirult egy kicsit el, bár elég sötét volt, csak a színes lámpák világítottak.

- Tudod, hogy hogy hívják?

- ööö várj, mondta. Nem jut eszembe, hülye neve van.- mondta.

- Mi? Brandonnak hívják.

- Nem, nekem nem azt mondta. Harold volt. Igen.

- Nem, Brandon a neve. Nem lenne gond, ha elkérném helyette a számodat? Biztos örülne neki, ha beszélnétek még.- mondtam félénken.

- Persze, én is örülnék neki.- vidult fel, majd lediktálta a számát a telómba.

- Köszi, majd még beszélünk. Szia.- köszöntem el.

Gyors léptekkel visszasiettem a többiekhez, majd közöltem velük, hogy menni kéne. Eléggé illuminált állapotban voltak, én voltam egyedül józan. Simán beleegyeztek, vagyis nem, mert elkezdtem őket kifelé rángatni. Csak vihogva jöttek utánam. Betuszkoltam a kocsi hátsó ülésére a részeg Samet és a részeg Brandont, majd hazafelé indultunk. Samet ki tudtam rakni a házánál, arról viszont halvány lila gőzöm se volt, hogy Brandon hol lakik, úgyhogy végül arra jutottam, hogy nálunk marad, majd alszik a kanapén.

Kidobtuk Samet, hazahajtottunk, majd felvittem magamhoz a srácot is. Brandon egyből rádőlt a kanapéra és el is aludt, én viszont bementem a szobámba, átöltöztem és befeküdtem az ágyba.

Másnap reggel csörömpölésre ébredtem...

4.fejezet

Felsiettem a szobámba, hiszen fáradt voltam. Felnéztem Facebook-ra és Twitter-re, de mivel semmi változás nem volt, hamar meguntam. Lefürödtem és direkt figyeltem a fejemen éktelenkedő tapaszra, nehogy összevizezzem. A nővér szerint még nem szabad, mert le fog jönni. Miután ezzel kész lettem, felvettem az előre kikészített pizsimet, ami egy sortból és egy bő, a kedvenc zenekarom logójával ellátott fekete pólóból állt. Még akkor vettem, amikor kint voltam egy koncertjükön. Mivel nagyon álmos voltam, befeküdtem a piha ágyamba és elaludtam.
Éjjel 2-kor felriadtam. Hallottam, hogy valaki trappol a folyosón. Valószínűleg Erick ért haza. Utálom, ha ilyenkor toppan be. Veszélyes éjszaka az utcán kóborolni, nem 1 ismerősömmel megtörtént már, hogy ilyenkor támadtak rá és rabolták ki. Majd beszélek vele. Dühömet félretéve felkeltem és kisurrantam a konyhába, elbújtam a pult mögé és vártam. Tudtam, hogy mi jön most.
Alig 2 perce bújtam el, amikor Erick bejött a konyhába. Lassan, komótosan odasétált a hűtőhöz, én meg visszatartott nevetőgörccsel figyeltem.
- Mi a fasz?- kerekedett el öcsém szeme, majd rángatni kezdte a hűtőajtót.
Nem nyílt ki. Tudtam, hogy ez jó lesz.
- KATIE!- üvöltötte el magát.
- Itt vagyok, nyugi van- álltam fel "rejtekemből."
- Ezt te csináltad?- kiabált még mindig enyhén hisztérikus állapotban.
- Igen- feleltem higgadtan.
- Direkt, ugye? Hogy ne egyem meg többet a kaját, ugye?
- Ja.
- Akkor megígérem, hogy nem fogom megcsinálni még egyszer. Ígérem. Csak nyisd ki ezt a szart, mert nagyon éhes vagyok.- nyávogott, mint egy lány.
- Cserkészbecsszó?- kérdeztem, mosolyomat visszatartva.
- Ötletem sincs, mi az, de biztos. Csak adj légyszi kaját.- vakargatta a fejét.
- Nem tudom, hogy ezek után bízhatok-e benned- gondolkoztam hangosan, miközben ujjaim közt forgattam az apró kulcsot, ami nyitja a hűtőre szerelt zárat.
- Bízhatsz. Légyszii- nézett rám kiskutyaszemekkel.
- Mit adsz cserébe?- kérdeztem mosolyomat már nem titkolva.
- Azt, hogy nem falom fel többet a frissen vásárolt kajádat- felelte önelégült mosollyal.
- Nekem ez nem tűnik korrekt ajánlatnak- nézegettem a körmeimet és rájöttem, hogy ki kéne festeni.
- Akkor... Kikenem  neked a körmödet- ez a gyerek gondolatolvasó.
- De te bénán festenéd ki- húztam el a számat.
- Mi? Nem is igaz. Tök jó lenne- háborodott fel.
- Jó, legyen. De addig fogod csinálni, amíg tökéletes nem lesz.
- Rendben, csak add már a kulcsot.- sürgetett.
- Majd én. Mit kérsz?- nyitottam ki a zárat.
- Valami finomat.
- Nesze- dobtam neki a zacskó chipset, ami ötletem sincs, hogy miért volt a hűtőben. Biztos egy gyenge pillanatomban raktam oda.
Visszasétáltam a szobámba, mert hihetetlenül fáradt voltam.
- Holnap jelenésed van, öcsi.- kiáltottam, majd ismét nyugovóra tértem.
Reggel 7-kor keltett az ébresztőórám. Miután lecsaptam, álmosan az ablakhoz mentem, hogy beengedjem a redőnyt csapdosó Nap sugarait. Betöltötte az egész szobámat. Annyira szép volt. Minden csillogott és vidámnak tűnt. Csak az én sötét árnyékom volt szomorú. És fáradt.
Felvettem egy farmert meg egy sima pólót, majd a konyha felé mentem, reggeliért. Megettem a szendvicseket, amiket gyorsan dobtam össze, majd indultam is a munkahelyemre. De jó ezt mondani.
Beértem és köszöntem Samnek, valamint Davidnek és a többi dolgozónak, majd felvettem a tegnapi kötényemet. A mai napom ugyan úgy telt, ahogy az előző. Kiszolgáltam a vendégeket, kedves voltam mindenkivel. Műszak végén Sam odajött hozzám.
- Nincs kedvem csinálni valamit délután?- kérdezte mosolyogva.
- De, felőlem. Mit?
- Filmezhetnénk.- csillant fel a szeme.
- Nekem megfelel.- mentem bele egyből.
- Jó, akkor gyere át hozzám olyan 5 körül, oké?
- Rendben.- mondtam, majd felírtam a lediktált címet.- Akkor majd később. Szia.
- Pá.
Hazafelé baktattam a járdán és gondolkoztam. Ez a lány nagyon szimpatikus. Megkedveltem, pedig alig ismerem. Magával ragadott a vidám természete, hogy mindenkivel kedves, rendes. Az első napomtól kezdve próbált barátkozni velem, amit valamilyen érdekes oknál fogva, nem utasítottam vissza. Amúgy elég zárkózott vagyok, de ez a lány, aki a Sam névre hallgat, lassan, de hatásosan ledönti a szívem köré épített falat és beleköltözik. Egyáltalán nem zavart. Szükségem van valakire, akivel meg tudok beszélni mindent és nem az öcsém. Akivel elmehetek a plázába vásárolni, ott aludhatunk egymásnál, nézhetünk ijesztő filmet a hatalmas paplan alatt, miközben popcornt eszünk. Lehet, hogy 19 évesen szánalmasnak hangzik, de ezt nem érhetik azok, akiknek megadatott, hogy a legjobb barátjuknak tudhatnak valakit.
Csörgött a telefonom, gyorsan felvettem. Csak számot írt ki.
- Halló, tessék.- szóltam bele.
- Szia Katie, Brandon vagyok.
- Ó ja, Szia.- köszöntem vissza.
- Miújság?- kérdezte kedvesen.
- Semmi különös, most végeztem a munkával és megyek haza. Veled?
- Velem sincs semmi. Nincs kedved találkozni délután? Vagy elmehetnénk valahova bulizni. Na?
- Ne haragudj, de már megígértem barátnőmnek, hogy átmegyek hozzá és filmezünk.
- Ki a barátnőd?
- Nem ismered, Samnek hívják.
- Akkor hívd el őt is.
- Várj, felhívom, megkérdezem és majd visszahívlak.- tettem le a telefont.
Kerestem Sam nevét a telefonomban, de rájöttem, hogy nem adta meg a számát. A fenébe. Hirtelen ötlettől vezérelve futni kezdtem. Futás közben előszedtem a farzsebembe gyűrt lapot és kihajtogattam. Sam címe állt rajta. 10 percig tartott kb az egész út. Megálltam a hatalmas bejárati ajtó előtt és becsöngettem.
Egy magas, nagyon szép nő nyitotta ki és kedvesen megkérdezte:
- Szervusz, kit keresel?
- Jó napot! Itt lakik Samantha Fox?
- Ki keresi?
- Katie Bell, a munkahelyéről.
- Rendben, szólok neki, addig gyere be.- mondta mosolyogva.
Beengedett a nagy előszobába, ami hangulatosan volt berendezve, meleg színekkel volt kifestve a fal. Fél perc múlva Sam száguldott felém, megállt előttem és megölelt.
- Mit keresel itt? Nem úgy volt hogy csak 5-kor jössz?- lepődött meg.
- De, csak meg szerettem volna kérdezni, hogy nem lenne baj, ha eltolnánk a filmezést és inkább elmennénk szórakozni?- kérdezte, félve a választól.
Nem kellett volna, hiszen Samet eddig is kedves lánynak ismertem na meg vidámnak és egyből rákapott a "menjünk bulizni" témára.
- Jó, de akkor csini legyél.- kacsintott egyet.
- Az leszek, de te is. Na megyek, majd hívlak, csak add már meg a számod, mert ide kellett futnom.- nevettem el magamat kínosan, majd beírtam Sam telefonszámát a mobilom névjegyzékébe.
Kiértem az ajtón. Visszafordultam és felnéztem a házra. Nagyon nagy, kellemes színű és egyáltalán nem giccses. Értem ezalatt azt, hogy nem voltak rajta fölösleges minták, ronda színek. Letisztult, minimál stílusú. Amerikában ilyenek vannak? Hmm..
Visszahívtam Brandont.
- Na?- kérdezte.
- Nem bánom, mehetünk. Hova? Mikor?
- Egy nagyon jó helyre, este 7-kor találkozzunk előttetek. Megfelel?
- Nekem igen. Mennyire kell kiöltözni?- kérdeztem rá a ruhákra.
- Nézz ki jól. Ennyi. Na majd beszélünk, szia.- köszönt el, majd letette.
Számat elhúzva elraktam a telefonomat, majd sétáltam tovább haza. Benyitottam és senki sem volt itthon. Amúgy is fáradt voltam, úgyhogy gondoltam alszok egyet, amíg el nem kell kezdenem készülődni, mivel csak fél 3 volt. Ruhástul bezuhantam az ágyba, majd el is nyomott az álom. Meg az álmosság is.