7.fejezet

Mielőtt megkérdeznétek, miért írta ki a telóm a Rendőrség számát, elmondanám, hogy minden fontos számot lejegyeztem a névjegyzékbe, mert rövid a memóriám és így csak simán ki kell keresnem. Igazából nem voltam ideges a kicsit szokatlan hívástól, Anya halála óta sokszor keresnek, mert szeretnének infókat róla vagy csak simán megkérdezik, hogy rendben vagyunk-e. Anya egyik régi és nagyon jó barátja rendőr. Most is Ő hívott, Richard Peterson.
- Szia Katie, figyelj, be tudnál jönni?- kezdte.
- Szia Peter, persze, de miért?- kérdeztem.
- Baj van.- felelte röviden, bennem meg megállt az ütő.
Peter sose volt vészmadár, sőt. Ő az egyik leghiggadtabb ember, akit ismerek, ezért érthető, hogy megijedtem. Mivel hamar letette, nem tudtam meg sok mindent, pedig érdekeltek volna a részletek. Hipergyorsasággal kezdtem rohanni a rendőrőrs felé, ahol Peter dolgozik. Közben olyan szörnyű gondolatok jutottak eszembe, mint például megtalálták Anya gyilkosát, aki amúgy szépen otthagyta a szarban a félig halott nőt az autóban. Fúj, irtózom attól az embertől. Hogy képes valaki ilyesmire? Mi van a becsülettel? A lelkiismerettel? A mai világban ezek a legtöbb embernél elhanyagolható dolgok, simán elmennek lopni, ölni és utána úgy tesznek, mintha mi se történt volna. Ha ottmarad a szerencsétlen ember, akkor hívhatott volna segítséget és Anya még most is élne. Velünk, Erickkel és velem. Nem kellene attól félnünk, hogy melyik nap jönnek kikapcsolni a gázt vagy a villanyt, mert nem fizettük be időben a számlát. Vagy, hogy mikor raknak ki minket az utcára, mert késünk a lakbérrel. Bár mind a ketten dolgozunk, nem kapunk annyi fizetést, amennyiből mindezeket finanszírozni lehetne. Egyszerűen képtelenség.
Futás közben elhaladtam egy kocsma előtt, ahonnan a tömény alkohol szaga kiszivárgott az utcára. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi van akkor, ha Apa azért verte Anyát, mert ivott. A részeg emberek bármire képesek, hát az alkoholisták. Ismertem Apámat, vagyis azt hittem, hogy ismertem. Vannak a csöndes részegek, akik elalszanak. Vannak a nevetgélős, viccelődös részegek és vannak az agresszív részegek. Na ő az utóbbiba tartozott. Általában széttört valamit és az esetek többségében egy lámpa bánta Apa állapotát. Vagy 8-szor vettük meg, hogy következő alkalommal legyen mit a földhöz vágnia.
Befordultam a sarkon és éreztem, hogy egy sós könnycsepp csúszik végig az arcomon, le az államig, ahonnan leesik és a járdához csapódik. Mindig elérzékenyülök, pedig nem szeretem, ha gyengének látnak. Nem vagyok rászorulva senki sajnálatára, szánalmára meg annyira se. Csak fogadják el, hogy ez van, nem kell kommentárt fűzni hozzá. Szomorúságom idegességbe csapott át, amikor megálltam a rendőrség épülete előtt. Mély levegőt vettem, amit egy kis ideig bent tartottam, majd kifújtam. Benyitottam. A hallban mosolyogva köszöntöttek az éppen ügyeletes rendőrök és eligazítottak, merre menjek. Követtem az előttem haladó embert, aki egyenesen egy kihallgató szobába ment. Beléptem és az asztalnál ült Peter és... Na ekkor hatalmasra nyíltak a szemeim, megteltek könnyel, de próbáltam titkolni. Az asztal másik oldalát Erick foglalta el, akinek a keze fent volt az asztalon és tisztán lehetett látni rajta a bilincset. Peterhöz fordultam.
- Mi történt?- kérdeztem tettetett nyugalommal. Belül tomboltam.
- Nyugodj meg Katie, mindent elmondunk, ülj le.- sietettem oda hozzám a férfi, majd kihúzta nekem a széket.
- Szóval?
- Erick, rajtad a sor.- utasította Peter.
- Nem akarom, de.. Katie figyelj, ne haragudj rám, ezerszer megbántam és tudom, hogy nagyon rossz, amit tettem.- kezdett mentegetőzni, de egyáltalán nem érdekelt, az igazságot akartam hallani.
- A lényeget, légyszíves.
- Hát az úgy volt, hogy Ben mondta, hogy menjünk el a kisboltba, mert venni akar valamit. Elmentünk, de bent kiderült, hogy nincsen nála pénz és akkor elkezdte mondani, hogy mi lenne, ha csak úgy elvinnénk. Én mondtam neki, hogy ne, mert baj lesz belőle, de nem hallgatott rám. Zsebre vágott egy csomó mindent, aztán halál nyugodtan elindult kifelé, mint aki jól végezte dolgát, de az eladó rászólt, hogy mutassa a zsebét és akkor..- itt már majdnem sírt szegénykém.
- Erick, vegyél levegőt, kérlek.
- Jó, de aztán közelebb ment a nőhöz és egy hirtelen mozdulattal fejbe vágta és a nő a földre esett, Ben pedig elrohant. Odamentem megnézni, hogy mi van vele, eszméletlen volt. Hívtam a mentőket, akik 10 percre rá ki is jöttek és kis idő elteltével fel is kelt a nő. Megkérdezték tőle, hogy hogy van, mi történt. Mondta, hogy nagyon szédül és fáj a feje. Aztán rám nézett és.. és azt mondta a rendőröknek, hogy én loptam és én ütöttem le és most itt vagyok.- hadarta nagyon gyorsan, alig lehetett érteni.
- De ha nem te voltál, akkor miért vagy bilincsben?- kérdeztem, lenyelve a könnyeimet.
- Mondom, Ben elrohant, a nő pedig engem okolt mindenért.
- Gyere ide Öcsi.- álltam fel és tártam szét a karom.
Erick odarohant hozzám és úgy ölelt, mint még soha. Ebben mindenféle érzelem benne volt. Harag, félelem, megbánás, düh, fájdalom, szégyen. Megvádolnak valamivel, amit el se követtél. Az én öcsémet, aki 17 éves kora ellenére szörnyűbb dolgokat élt át, mint más vele egykorú vagy idősebb. Olyan törékenynek tűnt a kezeim között. Csak egy kisfiú volt, aki tudta, hogy rosszat csinált és szégyelli is magát miatta rendesen. Pedig nem is Ő követte el.
Nem tudom meddig állhatunk így, pár percig talán. A vállamon éreztem egy kezet, ami elhúz egyetlen személytől, ki mindennél fontosabb nekem és az ajtó felé fordít, majd ki is tol rajta.
- Katie, ne sírj.- nyugtatgatott Peter.
- Miért nem engedik el? Elmondta, hogy nem Ő volt, nem csinált semmit, miért nem jöhet velem haza?- szipogtam.
- Megkeressük ezt a Ben gyereket, megmutatjuk az eladónőnek és biztos fel fogja ismerni és elmondja, hogy nem Erick volt. Csak egy enyhe agyrázkódása van, az emlékezete ép.- magyarázta Peter.
- Mennyi idő? Meddig kell itt maradnia? Mit fognak vele csinálni? Mi fog történni, ha mégse ismeri fel Bent?- zúdítottam kérdéseimet az amúgy is ideges férfi nyakába.
- Nyugodj le, kérlek. Nem szeretem, ha sírni látlak. Minden rendben lesz, ne aggódj.- ölelt magához.
- De olyan nehéz.- kezdtem el még jobban bömbölni.
Mint egy kislány. Egy kislánynak éreztem magam, mert hát az is voltam. 19 éves korom ellenére nem éreztem magam felnőtt nőnek. Nem a kora dönti el, hogy egy ember, mikor lesz felnőtt. Az érettsége sokkal inkább meghatározó. Lehetsz akármennyi idős, a lelked mélyén örökre kisgyerek leszel, aki sír, ha elesik és lehorzsolja a térdét. Aki szomorú, ha nem kapja meg a kiszemelt kismaciját. Az összes gyermeki tulajdonság bennünk él, csak egy idő után megtanuljuk kezelni őket és erősnek mutatni magunkat. Ami valljuk be, nem is olyan egyszerű.
- Rendben, jól vagyok.- töröltem meg könnyáztatta arcomat.
- Ezt örömmel hallom.- mosolyodott el halványan Peter.
- Minél előbb haza szeretném vinni Ericket. Nekem már csak Ő maradt.- suttogtam alig hallhatóan.
- Tudom Katie, de itt vagyok én is. Rám is bármikor, bármiben számíthatsz. Tudom azt is, hogy nem vagyok vér szerinti  rokonotok, de úgy tekintek rátok, mint fogadott gyerekeimre. Itt leszek nektek. Mindig.- mondta, majd hozzátette, hogy ideje lenne hazamenni, nem aludhatok itt.
- Elbúcsúzhatok Ericktől?
- Menj nyugodtan.
Beléptem a fehér falú kihallgatószobába, ahol Erick ült az asztalnál és fejét kezeire hajtotta.
- Hé, Öcsi.
Felnézett. Szemei karikásak voltak a sok sírástól és résnyire szűkültek össze, haja össze-vissza állt. Odasétáltam hozzá, megöleltem, közben halkan a fülébe súgtam.
- Nemsokára otthon leszel. Ígérem.
Majd egy puszit nyomtam az arcára és megindultam hazafelé.