2.fejezet

Az ébresztőórámat fél 7-re állítottam be, hogy legyen időm elkészülni, mert hát mégis csak a felkészítés utáni első munkanap, ne nézzek ki ramatyul, mert elijesztem a vendégeket. Kimásztam az ágyikómból és elsétáltam a konyhába valami ehetőt keresni. Arra számítottam, hogy tök üres a hűtő, mert tegnap nem vásároltunk semmit, hanem a kajáldában ettünk, de meglepetésemre tele volt finomabbnál finomabb kajákkal, aminek nagyon megörültem, bár meg is lepődtem.
Zajt hallottam a nappali felől, odanéztem és éppen Erick jött be a konyhába egy Nutellás üveggel a kezében.
- Te voltál vásárolni? Beteg vagy?- csodálkoztam.
- Neked is jó reggelt, Katie.- mosolygott.
- Jó, jó, de honnan van a kaja?
- Szerinted? Kiraboltam a kisboltot az éjjel, aztán hazahoztam.- viccelődött.
- Komolyan kérdeztem Öcsi.
- Jól van már. Felkeltem korán és elmentem bevásárolni, mert tudom, hogy izgulsz és akkor mindig eszel.- mondta.
- Hogy én mennyire szeretlek téged.- öleltem magamhoz, majd egy óvatlan pillanatban kitekertem a kezéből a Nutellásbödönt és enni kezdtem.
- Héé.- háborodott fel Erick.
- Bocs, ezt kívántam meg.- kacsintottam, majd levágtam magam a kanapéra.
Benyomtam a TV-t és kapcsolgatni kezdtem, megpróbáltam keresni valami nézhető csatornát, amin nem Teleshop vagy valami hülye Brazil szappanopera megy. Küldetésem sikertelen volt, ezért úgy döntöttem, hogy inkább csak csendben megeszem a Nutellámat, aztán elvonulok fürdeni.
Beálltam a meleg víz alá és csak gondolkoztam. Úgy mindenen. Milyen lenne, ha Anya még velünk lenne? Ha Apa nem hagyott volna el minket? Vajon boldogok lennénk? Vagy Anya ugyan olyan terrorban élne, mint régen? Mi lett volna, ha Apa nem kezdi el bántalmazni Anyát? Erick és az Én kapcsolatom ugyan olyan lenne, mint most? Vagy utálnánk egymást? Vajon eljárnék bulizni a barátaimmal? És Erick bemutatná nekem a barátnőit? Vagy titkolná őket? Mi van az én barátaimmal? Miért nem léteznek? Milyen, amikor az embernek van legjobb barátja, aki nem a rokona? Jó lenne megkapni a válaszokat ezekre a kérdésekre, de a legtöbb sajnos rejtély marad, hiszen se Anya, se Apa nincs itt már velünk. Ők tudtak volna segíteni. Önkínzó módon minden este megsimítom a képet a családunkról, így emlékszek azokra az időkre, amikor még egyben voltunk, nem volt semmi baj, vagyis mi nem tudtunk róla. Hiányoznak az esti beszélgetéseink, a közös vásárlások, a készülődések az ünnepekre, az egyszerű ölelések és jó éjt-puszik, amiket kaptunk tőlük.
Elmélkedésemből az arcomon végigfolyó sós könnycseppek keltettek fel, visszarántva ezzel a valóságba. Nem is vettem észre, hogy sírok. Rádöbbentem, hogy szörnyen hiányoznak. Mind a ketten. Annak ellenére, hogy Apa miket tett Anyával. Ő is az életem része (volt), de milyen része. Ő hallotta meg az első szavaimat, tőle tanultam meg számolni, biciklizni, táncolni (úgy, ahogy). Bár az utóbbiban inkább Anya segített, Apa csak az alaplépéseket tudta. Mind a kettejüktől örököltem a tánc szeretetét. Tökéletes volt a családunk. Sajnos múlt időben.
Kimásztam a zuhany alól, majd törölközőmet magam köré csavarva átmentem a szobámba, felöltöztem, majd utam visszavitt a fürdőbe. Megfésülködtem, felkötöttem kontyba a hajamat, majd késznek nyilvánítottam magamat. Az óra még csak fél 8-at mutatott, de én már készen álltam az indulásra.
Minden mindegy alapon felvettem a tornacipőmet, elköszöntem Ericktől és kimentem a bejárati ajtón. Jó idő volt, sütött a Nap és közben kellemesen fújt a szél is. Lassan sétáltam a kávézó felé és közben benyomtam a zenelejátszómat. El is indultak a számok, az első például 3 Days Grace Pain című száma volt, amit nagyon szeretek.
Már új munkahelyem átlátszó üvegajtaja előtt álltam, de mielőtt bementem volna, vettem egy mély lélegzetet. Most vagy soha. "Most bemész Katie és elkezdesz dolgozni, hogy el tudd tartani Ericket, vagy soha sem lesz elég pénzed megadni neki mindent, amit szeretne." Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, így erőt vettem magamon, egy mosolyt varázsoltam arcomra és benyitottam.
Az ajtó feletti csengő vidáman csilingelni kezdett érkezésemre és ezt nem csak én vettem észre. Sam rám emelte tekintetét és mosolygott, majd üdvözölt.
- Jó reggelt, Katie!
- Neked is, Sam.- viszonoztam kedvességét.
- Mi újság? Kész vagy az első munkanapodra?- érdeklődött aranyosan.
- Fogjuk rá. Kicsit izgulok. Nem szeretnék elrontani semmit.- mondtam ki őszintén.
- Nyugi, nem lesz semmi baj.- simogatta meg vállamat.- De egy jó tanács. Ne öntsd le a férfi vendégek gyenge pontjait forró kávéval.
- Micsoda?- nevettem el magam.
- Tapasztalatból mondom.- nevetett ő is.
- Köszönöm szépen, szerintem megfogadom.
Besétáltam az alkalmazottak öltözőjébe, elvettem a nevemmel ellátott fogasról a kötényemet, magamra kötöttem, majd visszatértem Samhez.
- Na figyelj- kezdett magyarázni, miközben a helyiség bal oldala felé mutogatott- Amint látod, a kávézót két részre tudjuk osztani. A bal lesz a tiéd. Enyém a másik. Ott kell felvenned a vendégek rendelését, idejössz, elkészíted, majd visszaviszed a kért enni/innivalót. Érthető volt?
- Igenis, főnökasszony.- viccelődtem.
Sam elnevette magát, majd gyorsan a részem felé tolt és mutogatni kezdett, hogy ott az első kuncsaftom. Odasétáltam hozzá, majd udvariasan köszöntöttem.
- Jó reggelt kívánok, mit hozhatok?- kérdeztem a középkorú férfitól.
- Viszont. Kérnék szépen egy kávét, dupla cukorral, tejjel. Köszönöm.
Felírtam a rendelést, mert nem szabad összekeverni és elkészítettem a reggeli frissítő italt, majd átadtam a hapsinak és vártam.
Ebből állt az egész napom. Járkáltam ide-oda, kedves voltam mindenkivel, kávét és szendvicseket készítettem, de közben nevettem is Sammel. Tudtam, hogy mire vállalkozok, én akartam itt dolgozni, bár be kell, hogy valljam, ez egy kicsit unalmas. Biztos lesz valami izgalom is. Vagyis remélem.
Sammel ugyan akkor végeztünk (2-kor), ezért megbeszéltük, hogy együtt indulunk el.
- Na és mit csináljunk?- tettem fel a kérdésemet.
- Hát beszélgessünk.- csodálkozott Sam.
- Nem arra gondoltam.- mosolyodtam el.- Egyértelmű, hogy beszélgetünk. De közben mit csináljunk?
- Ja, hogy úgy. Szerintem menjünk el a parkba, az nagyon kellemes hely.
- Benne vagyok.- értettem egyet.
Elsétáltunk a közeli parkba és nem meglepő módon, beszélgettünk. Megtudtam, hogy Sam 19 éves, Amerikából költöztek ide a szüleivel  3 éves korában, szóval Ő Angliát tekinti a hazájának, hiszen itt nőtt fel. Szeret énekelni, céltudatos, kedves, mosolygós lány, aki bár néha kicsit butácska, nagyon szerethető. Én is meséltem neki magamról. Néhány részt direkt kihagytam, nem akartam az életem minden kis pillanatát megosztani egy új ismerőssel. Sam nagyon rendes volt, tolerálta és elfogadta, amit mondtam.
Későre járt, már vagy fél 7 lehetett. Nem is vettem észre, hogy ilyen jól elbeszélgettünk.
- Neked feltűnt, hogy már 4 és fél órája csak dumálunk?- kérdeztem a mellettem ülő szőke lányt.
- Komolyan? Anyáéknak nem szóltam, hogy nem megyek haza munka után. Na basszus, mennem kell.- riadt meg.
- Rendben. Akkor szia, holnap találkozunk.- intettem neki egyet.
Vagyis csak akartam, mert Sam gyorsan elém állt és megölelt. Kicsit bénán és meglepődve, de viszonoztam, majd tényleg hazafelé vettük az irányt.