8.fejezet

Sziasztok! Mint láthatjátok, a blogom bővült egy "Olvasóim" modullal, szóval nyugodtan iratkozz fel, ha olvasod a történetemet, mert szeretném tudni, hogy kik ezek az emberek. Valamint szeretném kérni, hogy kommenteljetek vagy valahogy jelezzétek, hogy tetszik-e, amit csinálok, mert nekem ez egy kicsit sötétben tapogatózás, hiszen nem tudom, mi a véleményetek, mi a jó benne, vagy mi a rossz. Ha nem mondjátok, nem tudok változtatni.:( Remélem segítetek nekem egy kicsit ebben. Nem szövegelek tovább, itt a 8.fejezet. Jó olvasást! :)

Hazafelé tartottam, délután 2 óra. Gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék, végül arra jutottam, hogy jobb lesz, ha otthon maradok. Nem tudnék önfeledten mosolyogni, mint máskor. Hiányzik valaki. Nagyon.
Szóval hazaérve ledobtam magam a kanapéra és ültem a csendben. Csak az utcáról beszűrődő autóriasztók hangja hallatszott és néha-néha a kutyák ugatva jelezték, hogy vendég érkezett a házhoz. A gazda ajtót nyitott, csitítgatta a kutyát, hátha megnyugszik és nem akarja széttépni az érkezőt. Aztán ott voltak még az autók fékjének csikorgó hangja, hogy én azt mennyire utálom. Annyira dobhártyaszaggató tud lenni. A sofőröknek nincs pénze megjavíttatni, hiszen nagyon drága. Nekem se lenne. Erről jut eszembe, fel kéne hívni Brandont, hogy mi van a kocsisztorival. Szerintem a szerencsétlen szót rólam mintázták. Tárcsáztam a számot, kicsöngött, majd pár pillanat múlva fel is vette.
- Szia Katie. Mi újság?- hallottam Brandon hangját a vonal túlsó végéről.
- Szia, hát elég ramatyul vagyok.- válaszoltam a kérdésre.- Veled?
- Velem semmi különös. Még mindig az autóm miatt? Mondtam már, hogy nem baj, úgyis ilyesmi lett volna a sorsa.- mondta kedvesen.
Elmosolyodtam.
- Nem, már nem. Erickkel van baj.- hangom erőtlen és halk volt.
- Miért? Mi történt?- kezdett aggódni egyből.
- Át tudsz jönni? Nem telefontéma.
- 10 perc- majd letette.
Gondoltam addig eszek valamit, mert csak nem ér ide olyan gyorsan. Kisétáltam a konyhába, előkapartam a szendvics hozzávalóit, majd szépen sorban összeraktam. Beleharaptam és rájöttem, hogy valami hiányzik belőle. Törtem a buksimat, hogy mit hagyhattam ki. Annyira hiányérzetem volt, de nem tudtam, hogy mitől. Nem ugrott be semmi. Mint eddig mindig, most is úgy készítettem el a szendvicsemet, ahogy szoktam. Többször is átgondoltam, majd azt vettem észre, hogy egy könnycsepp folyik végig arcomon.
Gyorsan letöröltem, mert abban a pillanatban csengettek. Rohantam ajtót nyitni. Beljebb tessékeltem Brandont, majd bementünk a nappaliba. Az ablakhoz sétáltam, hogy elhúzzam a függönyt, de kinéztem az ablakon és eltátottam a számat. Na azt tudni kell, hogy egy emeletes társasházban élünk Erickkel, szóval nincs kert, emelet meg ilyenek. Szóval az ablakból pont ráláttam a vadonatúj kék autóra, ami a kapu előtt parkolt.
- Ez a tiéd?- mutattam a kocsira, majd hatalmas szemekkel néztem a srácra.
- Aha, elég cool, nem?- kérdezte vigyorogva.
- Honnan van?- kérdeztem még mindig csodálkozva.
- Emlékszel, amikor mondtam, hogy úgyis új autót akarok venni?- bólogattam.- Na ezt a kicsikét választottam.
- Húú.- ennyi jött ki a számon.
Nem tudtam rá mit mondani, nagyon szép autó. Mint utólag megtudtam, ez egy Ford Mustang GT 500. Komolyan jól néz ki.
- Na szóval. Mi van Erickkel?- tért vissza az eredeti témához.
Nagyot sóhajtottam, majd mindent szépen az elejétől kezdve elmeséltem neki. A boltot, Bent, a lopást, a leütött nőt, a rendőrséget, az agyrázkódást, a vádolást, a letartóztatást, a bilincset, a kihallgatószobát, Erick állapotát, az én állapotomat, az ölelését. A történetem végére érve hihetetlenül fáradtnak és meggyötörtnek éreztem magam, pedig nem is engem tartóztattak le. Most már rájöttem, hogy milyen azoknak az embereknek, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. Eddig mindig úgy voltam vele, hogy biztos rossz nekik, de nem sose gondoltam volna, hogy ennyire. Mondandóm befejeztével csönd lett, csupán a falióra kattogott minden egyes másodpercben. Amúgy ez nem kínos csend volt. Inkább gondolkozós. Pár percig ülhettünk így, aztán Brandon megtörte.
- Erre nem tudok mit mondani. Nagyon sajnálom.- ölelt magához, ami nekem most többet jelentett minden szónál.
Ebben is nagyon sok érzelem volt, de nem olyanok, mint Erickében. Törődés, együttérzés, vigasz. Legfőképp ezek. Szorosan megöleltem, miközben ő kezeit derekam köré fonta.Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, talán fél percig. Már észrevettem, hogy az ölelések közben mindig elvesztem az időérzékem. Ez furcsa. Na mindegy.
- Köszönöm, hogy meghallgattál.- mondtam halkan, mire kedvesen elmosolyodott.
- Ez a minimum. Szívesen segítenék, de nem tudom, hogyan.- húzta el a száját.
- Én beérem ennyivel.
- Szóóóval. Mit szeretnél csinálni?- kérdezte.
- Nem tudom. Ötlet?
- Hát lenne..- mondta sejtelmesen, amjd megfogta a kezem és elkezdett kifelé vonszolni a házból.
Éppen annyi időm volt, hogy bezárjam az ajtót. Leszáguldottunk a lépcsőn, egyenesen a kocsija felé. Bepattant a kormányhoz, majd rám nézett.
- Na nem jössz?
Nekem se kellett több, megkerültem az autót, majd beültem mellé az anyósülésre.
- Hova megyünk?- kérdeztem kicsit félősen.
- Majd meglátod.- mondta, majd beindította a motort és elindultunk.
Az út alatt nem sokat beszélgettünk, inkább énekeltük a rádióban játszott számokat. London utcáin száguldozva olyan gondtalannak éreztem magam. Mintha szárnyaltunk volna, olyan könnyen siklottunk végig az úton, miközben önfeledten üvöltöttük a dalokat. Nem gondoltam semmire, senkire, csak a szórakozásra. Milyen jó érzés fiatalnak lenni, pedig a legtöbb gyerek felnőtt akar lenni. Nem tudják, hogy a felnőtteknek sokkal nehezebb, mint a gyereknek, sokkal több problémával kell szembenézniük, sokkal több a felelősség, nagyobb a nyomás. Ezeket az apró, vagy néha nem is annyira apró dolgokat figyelembe se veszik, csak azt kívánják bárcsak felnőttként tekintenének rájuk. Az én meglátásom szerint sokkal jobb gyereknek lenni. Nem kell azon fáradoznod minden áldott nap, hogy el tudd tartani a családodat, nem kell aggódnod a feladásra váró csekkek miatt, nem kell mindenkinek megfelelned.
Vagy 2 óra kocsikázás után leparkoltunk.-
- Nálunk vagyunk.- mondtam teljesen értetlenül.
- Tudom.- mosolygott a srác.
- De miért?- kérdeztem még mindig furán.
- Mert azt akartam, hogy ne gondolj semmire. Úgy tűnik, bejött, mert észre se vetted, hogy négyszer mentünk el a házatok előtt.- nevetett Brandon.
Átgondoltam a hallottakat, nem is tűnt akkora baromságnak.
- Köszönöm, megint.- mondtam csendesen, miközben a földet bámultam.
Nem néztem jobbra, de lehetett tudni, hogy mosolyog.
- Hát akkor bemegyek.- jelentettem ki, majd kikászálódtam az ülésről.
- Rendben, majd beszélünk.- mondtam, majd elhajtott.
Néztem utána, csakúgy mint délelőtt. Akkor minden rendben volt. Fogtam magam és besétáltam a lépcsőházon keresztül a lakásba. Levettem a cipőmet, majd ruhástul beestem az ágyamba. Egyből elnyomott az álom.