13.fejezet

Tudom, nem egy nagy cucc ez a blog, csak egy átlagos történet, egy még-átlagosabb lánytól, de attól még meg szeretnélek kérni titeket, hogy kommenteljetek valamit, hogy tudjam, mi van. Tudom, az előző fejezetnél azt mondtam, hogy nem fogom abbahagyni az írást, de ha így folytatjuk, akkor lehet, hogy megtörténik. Amikor elkezdtem írni, egy csomó ötletem volt, lelkes voltam, de mostanra alábbhagyott és van, amikor semmi kedvem sincsen befejezni a következő fejezetet vagy nincs ihlet. Nyár van, én meg egész nap itthon ülök, de mégse. Nem megy. Azért légyszi hagyjatok nekem 1-2 kommentet, mert Én tényleg nagyon örülnék neki...


Sose éreztem magam félősnek, de néha be kell látni, hogy még önmagunkat sem ismerjük teljesen. Ez történt velem is. Rájöttem, hogy az eddigi kemény csaj csak álca volt. Álarcot húztam az ijedős, érzékeny lány felé, aki csak egy kis törődésre, szeretetre vágyik egy olyan embertől, aki megvédi, ha baj van, aki megvigasztalja, ha szomorú, aki együtt nevet vele, aki egyszerűen csak egy jó barát és hűséges társ.
Este 11 körül járhatott, de a vihar még mindig nem akart megszűnni. Brandon elszórakoztatott minket, de Erick fáradtságra hivatkozva elvonult aludni, úgyhogy ketten maradtunk. Áram híján, a telefonunk gyér fényénél beszélgettünk tovább.
- Szóval, mi van azzal a lánnyal?- kérdeztem szemöldökömet húzogatva.
- Áá semmi különös. Jól van.- felelte zavartan.
- Jó, de kettőtökkel mi van?- próbáltam rávilágítani arra, amire igazából kíváncsi vagyok.
- Ja, hogy erre gondoltál. Miért nem ezzel kezdted? Összejöttünk.
Arcomon ezer wattos mosoly terült el, örültem Brandon-nak és Elizabeth-nek (időközben eszembe jutott a neve).
- És mikor mutatod be nekem?
- Amikor szeretnéd.- mondta kedvesen.
- Na, akkor mondjuk holnap.- vigyorogtam még mindig.
- Tökéletes, megbeszélem vele.
Egészen sokáig beszélgettünk, de reggel arra keltem, hogy a saját ágyamban fekszem, a szobát pedig bevilágítja a Nap fénye, így adva tudtomra, hogy eltűnt a vihar és újra jó idő lesz Londonban, ami ugye elég ritka, bár Én nem nagyon bántam.
Komótosan öltöztem fel, majd mentem el reggelizni, minden falatot egyenként megrágva és elgondolkozva az ízvilágon. Korán beértem a kávézóba, úgyhogy hamarabb be is álltam dolgozni.
Egészen fél 11-ig robotoltam. Unottan ücsörögtem a pult mögött, éppen nem jött senki az asztalaimhoz. Hirtelen fordítottam az éppen nyíló ajtó felé a fejemet, amikor megláttam a rajta belépő idegent, aki nem is annyira az. A gyönyörű, mogyoróbarna szemei csak úgy csillogtak, mint azon az estén. Magas, nyúlánk alakját hosszú farmer és egy fekete póló takarta, egyik kezében a telefonja, a másikban pedig könyvek. Lassan sétált az egyik szabad asztalhoz, én pedig bepánikoltam.
Vajon tudja, hogy ki vagyok? Emlékszik rám? Tudja, hogy itt dolgozok? Ezer ezeknél is kacifántosabb kérdés fordult meg a rákvörös fejemben, amikor is Sam termett mellettem.
- Nem látod, jöttek hozzád. Menj már.- lökdösött ki a pult mögül.
Na remek, ez kellett nekem.
- Nem tudnád te kiszolgálni?- kérdeztem a lánytól félénken, aki nemlegesen megrázta szőke fejét.
- Nem, megegyeztünk a múltkor, nem emlékszel?
Hatalmasat sóhajtva kezdtem lépkedni a 3-as asztal felé, ahova titokzatos megmentőm letelepedett, legnagyobb szerencsémre.
- Szia, mit hozhatok?- hangom halk volt, nem is voltam biztos benne, hogy meghallotta egyáltalán.
Felnézett rám és akkor találkozott a tekintetünk. Az övéből mindent le lehetett olvasni, meglepődött. Pár másodpercig hezitált, de nem fordította el a fejét.
- Egy kávét.- csendült fel mély, férfias hangja.
- Hozom.- siettem el.
Csigalassúsággal készítettem el a rendelt italt, nem volt semmi kedvem visszamenni hozzá, de végül ennek is eljött az ideje.
- Meghoztam a kávét.- tettem le elé a csészét és a kiskanalat, valamint a cukrot meg a tejet.
Visszasiettem a pult mögé és többet rá se néztem a fiúra, csak dolgoztam tovább.
2-kor a műszakom végéhez értem, szóval elmentem átöltözni, majd indulni készültem, de a szemem a még mindig a kávézóban ücsörgő megmentőmre tévedt. Ő talán nem ismert fel? Lehet, összekevertem valakivel. De nem, azt a szempárt lehetetlen összetéveszteni máséval.
Kisétáltam az ajtón, miközben elköszöntem a másik irányba induló Sam-től. Tettem vagy 10 métert, amikor ajtócsapódást hallottam magam mögül és hirtelen egy kezet éreztem a csuklóm köré fonódni
Ijedten kaptam hátra a fejem és akkor megint szembetalálkoztam azokkal a gyönyörű íriszekkel, amik most aggódással teli voltak.
- Minden rendben?- kérdezte higgadtan, de lehetett hallani a hangján, hogy ideges.
- Nem tudom, miről beszélsz.- feleltem halkan, miközben tekintetemmel a földet pásztáztam. Mintha bármi érdekes is lenne ott...
- Tudom, hogy tudod.- nézett rám komoran.
- Mit tudok?- akartam, hogy Ő mondja ki, bár nem tudom, miért.
- Most komolyan el kell mesélnem?- kelt ki magából.
Kicsit megijedtem a hirtelen kirohanása, meg a hangerőváltás miatt, de egy-két másodperc után úgymond "felébredtem" és visszatért a tudatlant játszó énem, ráztam a fejem, miszerint nem kell, mert nem érdekel.
- Én lépek.- intettem idétlenül, miközben megfordultam.
 Határozott lépésekkel indultam hazafelé a hűvös londoni időben. Mentem vagy 8 métert, aztán sunyiban visszanéztem, hátha ott van még a megmentőm. Nem volt ott. Csalódottságot véltem felfedezni magamban, legbelül, amiért nem jött utánam és ölelt meg. Nem értem, miért kellett volna megölelnie? Normális vagyok vagy már teljesen bekattantam? Hiszen semmi közünk egymáshoz, végül is csak megmentett egy szörnyű élménytől, ami valószínűleg az életem hátralevő részére rányomta volna a bélyeget. A tudat, hogy ezek után lehet, hogy nem érdeklem, szívni kezdte a véremet. Éreztem, hogy elgyengülök, de nem álltam meg, indulatosan meneteltem a lakásunk felé, ahol végre egyedül lehetek. Mint most, csak ott senki sem lát.
Mint akit üldöznek, olyan gyorsasággal ugrottam be a bejárati ajtón, majd dobtam el a cipőmet. A táskámat elhajítottam a kanapé felé, ki tudja, hol ért földet. Teli dühvel és csalódottsággal ültem le a kanapéra, majd hátradőltem. Csak feküdtem és nem csináltam semmit, nem is gondolkoztam, kitakarítottam az elmémet.Mi értelme van itt lennem? Érdekli az embereket, hogy mi van velem? Nem hiszem. Biztos szívesen látnának engem a föld alatt vagy esetleg egy koporsóban feküdni. Hirtelen ötlettől vezérelve indultam meg a fürdőszoba felé, ahol egyenesen a mosdó feletti kis szekrényben lévő borotvapenge után kezdtem kutatni. Hamar megleltem a keresett tárgyat, majd bevillant egy kép. Ha most megteszem, akkor a többi embernek jobb lesz. Ők a fontosak, nem én. Ők megérdemlik az életet, én viszont csak egy kis senki vagyok.
Lenéztem a csuklómra és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha végighúznám rajta az éles fegyvernek minősülő pengét. Lehet, hogy minden megoldódna, de az is lehet, hogy csak még nagyobb galibát okoznék. Kinek kell ez? Egy jól irányzott vágás és vége mindennek.